vágás

Utálom a filmekben, amikor rosszul vágják meg a jelenetet, és a szereplő mondjuk az egyik pillanatban mosolyog, a következőben meg már nem. És ez pont nem olyan, mint a múltkor a Trónok harcában, amikor Tyrionnak az egyik pillanatban félig volt a pohara az asztalon, a következőben pedig tele a kezében, mert az ugyan nagyobb baki, de nekem most sokkal zavaróbb volt a Születésnapban, amit a dán dogmafilmek közül kell megnéznünk, hogy a főszereplő, mikor az asztalszomszédja hozzászól, előbb mosolyog, aztán nem. Mert ez most tökre megakasztotta azt, ahogy elkezdtem értelmezni ezt a jelenetet. Ő ugyanis éppen most vallotta be a családjának, akik az apja 60. születésnapját ünneplik, hogy őket az apjuk szexuálisan bántalmazta gyerekkorukban, aztán pedig elmondta, hogy az apjuk ölte meg a nővérüket. És ilyenkor, ha az asztalszomszédom hozzám szól, és mosolygok egyet, akkor azt jelenti, hogy egy kicsit őrült is vagyok, meg le is szarom az egészet, hogy mit gondol rólam a családom, meg azt is, hogy tönkretettem apám születésnapját, viszont a következő pillanatban a vágás miatt meg olyan fejet vág, mintha pont az ellenkezője lenne, és őt nagyon zavarná ez az egész dolog, és borzasztóan zavarban lenne. Ennyit a vágásról. Örülök, hogy ezt a bejegyzést egy pillanatnyi töredék indította el, de már régóta akartam valamit írni a szar vágásról. De akkor már tényleg szar, ha a jelenet jelentését is megváltoztatja.