MANiCURE

Olyan furcsa dolgokat álmodtam tegnapelőtt, hogy muszáj leírnom. Négy álmom is volt, de csak háromra emlékszem pontosan.
Az első az volt, hogy valami kutatócsoporttal voltam egy régi várban, romok között, és ez egy hegy tetején volt, és végig ilyen kanyargó kőlépcsők vezettek felfelé. És amikor besötétedett, baszott nagy telihold jött fel, én pedig láttam a saját árnyékomat, ahogy megnőtt, és hogy karmok lettek a kezeimen, meg füleim nőttek, meg ilyen nagy szőröm, de tök durva volt, mert ezt tényleg az árnyékomon láttam, de egyre magasabbról néztem, mintha tényleg megnőttem volna közben (mármint ilyen logikus dolgok nem szoktak lenni az álmokban, hogy megnősz, és magasabbról is látsz mindent). Akkor rájöttem, hogy én most a teliholdtól bizony farkasemberré változtam, és ott volt az egyik kutató mellettem, aki sikoltozva elrohant, én meg elindultam lefelé a kőlépcsőn, és szembejött egy másik kutató, aki szintén megijedt, de azért társalgásba bocsátkozott farkasember-énemmel. És akkor valahogy visszamentünk az időben, mert elkezdett ilyen középkori költői stílusban beszélni, mintha akkor élnénk, amikor a vár még állt. Vagy mi. Ez álmomban tök értelmes volt. Így hangzott a párbeszéd: Farkasember-énem: - Szép vagyok? Erre ő: - Csak annyira valál szép, mint egy csúf szörnyeteg. És erre én: - Édesanyád a szörnyeteg. - Aztán elrohant ő is, én meg még csomó ideig bóklásztam, de végig a lépcsőkön mentem, és holdfény volt.
A második az volt, hogy (előzmény: Szebinek van egy mexikói axolotlja (Zakumi), ami egy négy lábú hal, és elég nagy, de ez egy albínó példány, tehát fehér és piros a füle, de az "eredeti" axolotlok feketék. ide tartozik még az is, hogy lefekvés előtt meg akartam etetni, de elfelejtettem, és egész éjjel azon aggódtam, mindig, amikor felébredtem, hogy mennyire éhes lehet szegény. egyébként persze nem, mert akár egy hétig is bírja kaja nélkül, de azért 2-3 naponta ideális megetetni. ez volt a mai állathatározónk, köszönjük, hogy velünk tartottak.) volt 4 axolotlunk, ebből 3 egy akváriumban volt: Zakumi és két fekete axi, és volt egy külön akvárium, amiben a 4. volt, ő is albínó. Álmomban nem találtam magyarázatot, hogy ő miért volt külön, de mindegy. És napokig nem jöttünk haza Szebivel, aztán csak én jöttem haza egyedül, és meg akartam őket etetni, de akkor láttam, hogy a két fekete már annyira éhes volt, hogy elkezdte megenni Zakumit, és ilyen nagyon durván tépték szét, és álmomban úgy tűnt, mintha órákig szenvedtem volna azzal, hogy ne egyék meg (nem tudom, miért nem vettem például ki), meg végig kellett néznem, ahogy megölik, szóval nagyon borzasztó volt, és tudtam, hogy az én hibám, és amikor már nem sok maradt belőle, akkor kidobtam a kukába (ez is hülyeség, mert tuti eltemettem volna), és tök szörnyű volt, mert elkezdett mozogni a kuka, mert még élt és szenvedett, és fogalmam sem volt, hogy mit csináljak vele. Aztán ennyiben maradtam, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy mi lett, csak annyi maradt meg, hogy a telefonba sírtam Szebinek, hogy én így már nem tudom szeretni a másik kettő axolotlot, és hogy bosszúból soha többet nem fogom megetetni őket (úgy látszik, nem sokat tanultam az esetből), meg hogy nekem Zakumi volt a kedvencem. De amúgy ez milyen rasszista már, hogy a fehér hal külön van, és neki nem esik bántódása, de az a fehér, amelyik a két feketével egy akváriumban volt, az meghalt? Hihetetlen az agyam.
A harmadik volt a legkevésbé logikus, amiben is az történt, hogy egy varázsló-és vámpírképző iskolába jártam (?), egyébként az ELTE főépület 34-es termében ültünk, de álmomban nem úgy hívták :D. Elég furcsa volt, mert volt ott néhány általános iskolai és gimis osztálytársam is, de volt ott egyetemes csoporttársam is, meg egy csomó filmszereplő, de nagyon jó volt a hangulat, meg rohadtul élveztem, meg ugye tudatában voltam, hogy vannak különleges képességeim, de ezeket sajnos nem használhatom, amíg ki nem járom az iskolát. Egyszer csak bejött Leonardo DiCaprio órát tartani, és asszem az Oscar-díjról beszélt (tényleg nagyon durva agyműködésem van), meg mindenféle technikákról, ahogy a vámpírok vadásznak. Lement így egy óra, aztán a következőt Tom Hiddleston (!!!!) tartotta, sajnos nem Lokiként, hanem önmagaként, öltönyben, és elkezdett sírni, közben pedig elmondta nekünk, hogy ő most találkozott egy régi diáktársával, és hogy ez milyen megható, de inkább térjünk át az óra anyagára, ami a varázslat.

Szóval erről ennyit, úgy tűnik, a rengeteg különböző és cseppet sem egybevágó film, amiket meg kell néznem, az újfent elkezdett indokolatlan méretű South Park-fogyasztás és a Stephen King könyvek egy hatalmas gombóccá olvadnak össze az agyamban, ami ilyen felhőkben köpködi ki őket.

Éppen most olvasom vissza  régi iskolával kapcsolatos bejegyzéseimet, amelyek ugye a gimiben játszódnak, mert a 'suli' fülre még sosem kattintottam a saját blogomban (meg máséban sem éppen ez a perverzióm), és ilyeneket írtam, hogy 3 napja be sem kapcsoltam a gépet, mert annyi felelés lesz. Hát, még nem tudtam, mi az, amikor csak azért kapcsolom be a gépet, hogy megnézzek 3 filmet meg elolvassam az egyetemi hírlevelet. Ja, igen, és arra sem gondoltam soha, hogy azért kényszerülök majd Facebookot csinálni, hogy információkat nyerjek, mert ugyan hiába van meg nekik az e-mail címem, csak az olyan dolgokat tudják elküldeni, hogy ingyen dolgozó statisztákat keresnek, de az már nem fontos, hogy teszem azt, esetleg elkezdődött vagy lezárult a tárgyfelvétel.

a segítség

Talán egy kicsit fellengzős dolog azt állítani, hogy a Boniface egy akkora mű lenne, mint a Segítség, mármint nem maga a könyv, hanem az a könyv, amit a könyvön belül Skeeter ír. De rájöttem, hogy az én életemben kábé ugyanolyan jelentőségű, mint az övében a Segítség. Mert ő is fél megírni, merthogy mit gondolnak majd róla az emberek, de addig motoszkál a fejében (mert segíteni is szeretne, meg közben ismert íróvá is szeretne válni), hogy végül mégis megírja. És én is ugyanígy voltam a Boniface-szel, mert 2 vagy 3 éve volt egy álmom, ami egy részlete volt az egész könyvnek, és annak a hatására kezdtem el írni, de közben vacilláltam, hogy most legyen-e belőle valami, vagy pedig ne, meg még mindig nem vagyok benne biztos, hogy miket írhatok bele anélkül, hogy leszbikusnak, avagy hülyének nézzenek. Lehet, hogy csak számomra érthető ez a párhuzam. Viszont az tény, hogy akárhányszor írok hozzá pár oldalt, napokig jobban érzem magam tőle, olyan, mint valami gyógymód. Valahogy ez az első regényem, amibe minden fájdalmamat, mérgemet, de a jókedvemet is bele tudom sűríteni,  úgy, hogy közben - legalábbis véleményem szerint - csomó árnyalt és értékes karaktert alkottam. Akkor is nagyon büszke vagyok magamra emiatt, ha soha nem adják ki, vagy ha mindenki furán néz majd rám, miután elolvasta.

Majdnem 6 oldalt írtam ma a Boniface-hez. Nagyon zavarban vagyok, amikor ilyen "szexjelenetek" írására kényszerítem magam, de ennek ellenére meglepően jól sikerülnek.

esti beszélgetés anyukámmal

- Már megint nyitva hagytad a vécétetőt.
- Hát mert tudtam, hogy mész!
- De fölvágták a nyelvedet.

Ómen

Istenem, ez az Ómen akkora baromság. Mármint az 1976-os, a többi nem tudom, milyen. 
Nem akartam most már soha többé ide írni, de egy elég különös ok miatt térek vissza a blogoláshoz, méghozzá azért, mert az egyetemen kaptunk az egyik órán egy olyan feladatot, hogy nézzünk utána az interneten a mellettünk ülő embernek. Én a neten magamról nem sok információt szoktam hagyni, egyedül a blogom az, ahol "kitárulkozok", és engem ez időről időre boldoggá tesz, főleg, amikor visszaolvasom a régebbi bejegyzéseket. Szóval úgy döntöttem, hogy noha ez a hagyományos blog egyáltalán nem olyan menci, mint mondjuk egy tumblr, vagy egy twitter, azért nekem megfelel, én úgysem rendelkezek ilyenekkel és nem is érzem magamban hozzá az erőt meg az érdeklődést. Úgyhogy rólam is elmondták, hogy van egy blogom, amilyen olyan személyes információkat osztok meg magamról, mint például, hogy milyen könyveket olvasok vagy milyen filmeket nézek, és úgy döntöttem, hogy ez nem is fog megszűnni.
Egyébként tök érdekesnek találom, hogy mindenki milyen saját kis mikrovilágot képes magának kiépíteni így, még egy teljesen jelentéktelen ember is (mint mondjuk én). És ijesztő azért, hogy mondjuk ha valaki arra vetemedne, hogy az összes eddigi bejegyzésemet végigolvassa, akkor lehet, hogy sokkal több mindent tudna meg rólam, mint amennyi dologra és magamból vagy magamról vagy magamtól emlékszem.
Egyébként, csak hogy ezt a hagyományomat se törjem meg, most az AZ-t olvasom, és annyira rohadtul félelmetes, hogy tegnap amikor otthon egyedül aludtam, nem is mertem olvasni, inkább az Így szerettek ők 2-t olvastam, amiben már alig van olyan, amin még nem vagyok túl, pedig csak karácsony óta bogarászom.
Ja, és felháborítónak tartom ezt az Oscaros dolgot egyébként, mert a Gravitációt én nem láttam, és nem is fogom megnézni, mert nem akarok pánikrohamot kapni, ami már az előzetese alatt is környékezett, úgyhogy erről ennyit.