Ó, most egyáltalán nem fogok írni, habár káprázatos ihleteim vannak a Quija táblához és a Boniface-hez is, azonban nagyon fáradt vagyok (ma nyolc órám volt), úgyhogy inkább döglesztem még egy kicsit a hallójárataimat a dr. dre-s fülhallgatómmal, utána pedig tovább olvasom az édes, távoli harangot, mert már nagyon régen elkezdtem, és nem azért nem olvastam, mert nem tetszik, hanem mert túlságosan lekötöttek a különféle idióta női mgazinok, meg az, hogy az elmúlt három hétben amúgy is alig olvastam, és nem volt nálam egy hétvégén sem a könyv. Most azonban belehúzok, mert megint el akarom olvasni a nekrofilt, aztán pedig a Lolitát (igen, az egyik egy nekrofil férfiról szól, a másik pedig egy pedofilról), mert hetek óta szörnyűséges gondolatok keringenek a fejemben, arra várva, hogy ihlet formájában kitörjenek. És nem nekrofilokról és pedofilokról fogok írni, de úgy érzem, hogy mindezen szörnyűségre most szüksége van a lelkemnek, noha a tébolyt és a hívj be!-t sem volnék képes elolvasni. Úristen, de a téboly az nagyon durva. A végére már én is őrültnek éreztem magam, a Hívj be!-ben meg már annyira sok rettenetes szörnyűség volt, hogy már néha nem is akartam tovább lapozni, de mégis megtettem. Ennek ellenére mindkét könyv nagyon tetszett, sőt, a Hívj be!-n annyit kellett gondolkodnom, miután befejeztem, hogy egy egész napig hallgatásba burkolóztam, és ha valaki mégis megpróbált beszélésre ösztökélni, azt rögtön a könyv részleteivel kezdtem el traktálni.
Köszönöm, hogy ezt megoszthattam. Holnap megyek a röntgenfelvételeimért, amit sikeresen otthagytam az éppen nem aktuális fogászaton, és most meg szükségem van rá.

Miért hiszem azt írás közben, hogy a szavaknak az angol megfelelője a szinonímája?

Örülök, hogy nem vagyok olyan roppant idegesítő, hogy kétpercenként írok egy-egy ötsoros bejegyzést, azonban sikeresen lezártam a fejezetet, noha olyan lett a vége, mintha egy szülifeli rész lenne, vagy nem tudom. És én azt nagyon utálom, hogy mindig tök szépen megtervezem meg megszerkesztem a címek betűtípusát az írásaimban, úgy, hogy passzoljon a történethez, de tényleg mindig, és erre mi van? Amikor elküldöm valakinek, és esetleg vetek egy pillantást rá az ő gépén, láthatom, hogy a legtöbb gépen úgy jeleníti meg a címek betűtípusát, mintha valami tökegyszerű szart választottam volna, és hiába ügyelek, hogy minden cím után és előtt ugyanannyi legyen a sorköz, ha átküldöm valakinek, és nem pontosan ugyanolyan a wordje, vagy nem tudom, mi határozza meg ezt, akkor elbaszódik. Köszönjük a káromkodást, a figyelmet, és az ujjaim megmagyarázhatatlan írásképtelenségét és merevségét.

Jézusom, de én ezt a Helenát csak egy numerának akartam, vagy mi a szarnak, vagyishogy egyszer hírbehozzák Boniface-szel, aztán ennyi, erre most veszem észre, hogy teljesen beette magát a társaságba. Fúj, és már nem is érdekes. Akkor...akkor azonban kell valami ütős mondat ennek a fejezetnek a végére, majd elkezdem a ... decembert, ó, de jó! És akkor majd abban a kis összefoglalóban a fejezet elején leírom, hogy hova lett Miss Helena Eaglestone, mondjuk, azt a bonyolult és csöppet sem sablonos ötletet fogom felhasználni, hogy hazamegy karácsonyozni, aztán majd nem is tért vissza, csak ha esetleg hiányzik.

Jaj, rettenetesen unalmas. Ugranom kell legalább egy hónapot, és valami igazi botrányt csinálni, mielőtt teljesen ellaposodik. Remélem, az olvasó szemével nem annyira rossz, mint az enyémmel. Lehet, hogy az enyémmel sem lenne az, ha tisztességesen végigolvasnám, de ezt a részt írni határozottan nem jó.

Szívesen néznék gossip girlt, de most érzem magamban az erőt a Boniface folytatásához, erre pedig már szükségem volt, és nem fogom elszalasztani.

Kérek valami undorító ételt.

Nem fogok enni, mert nem  tartunk itthon undorító ételeket, csak finom ételeket és rágcsálnivalókat, és abból is szotyit volna kedvem enni, de nem fogok, mert ömlik rólam a víz, (NAGYON JÓ VOLT A ZUMBA!) és most fürdenem kell, aztán ki fogom lakkozni a körmöm pirosra, és akkor meg már nem eszek szotyit, mert attól lepattogzik a lakk.

Én is beléd, Ruala. :D

i cling to

Itt ülök a kis székemben, és várom, hogy induljunk zumbázni, azonban addig még magamra kéne kapnom egy sportmelltartót és egy másik felsőt. Már megint fantasztikusan érdekfeszítő megnyilvánulásokkal kezdem a blogbejegyzésemet.
A biológiatanárnőm amúgy miért van meggyőződve róla, hogy mindenki szó szerint be fogja magolni a hülyeségeit, amiket ráadásul még csak nem is értelmes mondatok segedelmével diktál le? Azt, hogy detoxiribóz meg polinukleid, kimondani, felolvasni nem bírom, nem megtanulni! És ha valaki nem képes visszaadni mindent, amit ő mondott, akkor karót kap. ???!!!
Ő.
Voltunk vasárnap vásárolni fehérneműt nekem, és noha én 5 darab melltartóval és hozzáillő bugyikkal is megelégedtem volna színültig, az apukám vérszemet kapott, és vett nekem 12 melltartót és körülbelül 25 bugyit. Az intimissimis eladóasszonyság kettő darab varrókészletet is adott nekem ajándékba, az egyiket azért, mert ügyesen vásároltam, a másikat pedig azért, mert megengedtem, hogy lemérje a mellemet. Utána pedig megmutatott minden létező melltartót a mértemben, és egy papírón beikszelgette nekem, hogy milyen fazonok állnak jól, és amikor kiválasztottam azokat, amiket fel szerettem volna próbálni, majd bevonultam velük a próbafülkébe, követett, folyamatosan elhúzgálta a függönyt, miközben nem volt rajtam semmi a bugyimon kívül (és hímnemű egyedek mászkáltak a boltban), és bedobálta a fennmaraddt példányokat (csak azt nem értem, hogy miért kellett kiválasztanom, hogy miket akarok próbálni, ha aztán úgyis az összes többit beadta?). Úgyhogy, amikor már a harmadik kombinét és harisnyatartós, mellvillogtató hálóinget dobta be, amikor világosan elmagyaráztam neki, hogy csak melltartót és bugyit fogok próbálni, a függöny egyik oldalára Szebit állítottam, a másikra meg Mihaelát. Ó, de amikor azokat a fogselyem-bugyikat próbálom, mindig úgy félek, hogy szétszakítom valamelyiket! És egyszer annyira ciki volt, amikor ruhavásárlás alatt felpróbáltam valami zöld térdnadrágot asszem a promodban, és ahogy megrántottam, hogy fölhúzzam (de esküszöm, nem volt szűk, és nem is erőltettem, csak egyszerűen fölhúztam), szétszakadt a varrás mentén. Kissé szívdobogást kaptam, de aztán, amikor nem adtam életjelet, és mindenki elkezdte kérdezgetni kívülről, hogy hogy áll, méltatlankodva előléptem a próbafülkéből, és előadtam apának meg Szebinek, hogy ha már eleve el vannak szakadva a kirakott nadrágok,akkor miért várják el, hogy megvegyük? Tökéletes színészi alakítás lehetett, mert ők is elszörnyedtek és felháborodtak. :D Azt hiszem, utána Szebinek elmeséltem, hogy mi történt, de körülbelül olyan volt, mint amikor belehánytam a szimulátorba a vidámparkban Balatonlellén, majd teljes lelkinyugalommal kimásztam belőle, két lépést sétáltam, felkaptam Szebit, és elszaladtunk, anyával és Tamással a nyomunkban.
Az anyukámmal fokhagymás tésztát ettünk, és nagyon jóindulatúakat meg jóillatúakat fogunk büfögni zumbázás közben.
Köszönöm, hogy mindezt leírhattam.

Szebi laptopjáról írok, amint itt fekszem hason a miklósi ágyamban. (Köszönjük ezt a remek kezdést.) Ma voltunk piknikezni a Hűvösvölgyben a kis keresztcsaládommal meg apáékkal meg az egyik nagymamámmal, és azt leszámítva, hogy rövid időt töltöttünk ott, igazán jó volt. Ennél többet nem igazán tudok közölni, csak annyit, hogy táborhelyünk mellett tartózkodott egy egyetemista csapat is, akik valami koncertet adtak egymásnak, és nagyon jó zenék voltak, meg elég hangulatos volt az egész. Azonban mivel úgy veszem észre, hogy sem értelmesen fogalmazni nem bírok, sem gépelni, sem pedig elkerülni a szóismétléseket, inkább abba is hagyom. Laaaauuuurraaaa. Híreket.

Chuck és Dan, valami igazán jó díjat osztanék ki nektek a Bart-temetése-jelenet miatt. Nagyon tetszik, hogy nem ordibálnak, és mégis ilyen jó mérgesek, mert a sorozatokban általában csak úgy sikerül megoldani a konfliktushelyzeteket, hogy lekiabálják egymás arcát.

- És most mit rágcsálsz?
- Sajtot.
- Sajtot?
- Ühüm.
- Miért, egér vagy?
- Ühüm.

Na, ennél szarabb fogalmazást sem írtam még eddigi életem során, és remélem, hogy ezután sem fogok. Most pedig levezetésképpen rajzolni fogok, ahelyett, hogy bármit is elkövetnék azok közül, amiket az előbb említettem.

Sajnálatos módon azonban rá kell vennem magam a cambridge-es felsőfokú akármi keresgélésére, a továbbtanulás kitalálására, mert gondolom, szörnyű meglepetések érhetnek, aztán pedig olyan hétköznapi szörnyűségekre is, mint a szőrtelenítés vagy a takarítás.

would your bones have to break and your lights turn off?

Amikor leülök a Ferenciek terén egy olyan padra, amin még nem láttam csöveseket aludni, miért mindig a hátam mögött halad el az összes érdekes ember?
Különben képes valaki érvelő szöveget írni ilyen címmel: Mire van szüksége a mai középiskolásoknak az egészséges tnauláshoz? (Most írjam oda, hogy drogra?) Mert én nem tudok, úgyhogy leírok minden idióta közhelyet, ami csak az eszembe jut, aztán persze a végén ki fog derülni, hogy nem is arra gondolt a tanárnő, amire én.
Úúútálom egyébként a biosztanáromat, csak azt kedvelem benne, hogy minden órán felszólít egy csomó embert, majd ha nem tudják visszamondani szó szerint, amit ő mondott előző órán, akkor karót kapnak, illetve ezt pont nem kedvelem benne, mert szerintem ez tök gusztustalan dolog, azt viszont kedvelem, hogy engem még soha nem szólított így fel.
És egyébként három-négy napja tanulok így... rendesen, ahogy kéne, és azt hittem az imént, hogy máris problémáim akadnak vele, de aztán rájöttem, hogy a tanulással nincs bajom, azzal viszont van, hogy semmire sincs időm. Mert hat óra van, mire hazaértem és ettem, és akkor mondjuk hétig vagy nyolcig tanulok, és a "szórakozás" nem érdekel, mert egyáltalán nem hiányzik a gép, ha mondjuk egy hétig nem ülök le elé, az olvasás azonban hiányzik, csakhogy amikor már végigolvastam az összes tankönyvben a vonatkozó részt, már semmi kedvem sincsen hozzányúlni a könyveimhez vagy újságjaimhoz. Üres és kopár lesz tehát az életem a tanulástól. Arról nem is beszélve, hogy írni sincs kedvem, mert kábé a nyálam kifolyik a billentyűzetre, mire bepötyögök egy mondatot, és akkor még csak értelme sincs.
Hatalmas kínjaim vannak, nem? Már gondolom örülne, ha ennyi baja lenne.
Tehát nem is folytatom, mert én például nem bírom elviselni, amikor valaki a tanulásról ír vagy beszél sokat, szóval én magam nem szándékozom ilyesmit tenni.

(Ő: az arcomra nyom egy puszit, és a busz felé lök. - Na menjél, ezt még pont eléred.
Én: megtapogatom a zsebem, ami azon a farmeron, ami ma rajtam volt, nem is létezik, mert sztreccs, és csak egy varrás van rajta, amitől úgy fest, mintha zsebe lenne. Aztán a hátsó zsebem is megtapogatom. - Várjál. Nem tudom, hol van a telefonom!
Ő: megtapogatja a saját zsebeit. - Ott van a kezedben.
Én: - ... Ja?
Örülök, hogy nem váltam egy, a szemüvegét kereső öregasszonnyá.)

Most pedig visszatérek a fantasztikus érvelő szövegemhez.

Ma igazán jól éreztem magam Lauránál, és a "bakik" nagyon-nagyon filmbeillő volt. :) Most azonban semmi másra nem vágyom, minthogy gossip girlt bámuljak, úgyhogy hamarosan be is vetem magam a fürdőkádba, aztán meg ideülök, és tágranyitott szemekkel figyelem majd a monitort.
Miért kezd azonban most újra fájni a torkom, amikor egész hétvégén beteg voltam, és éppen tegnap múlt el minden bajom?

madárvédő golyókapkodó

Ennek a savanyúságdinnyének lehetetlenül büdös szaga van, viszont nagyon finom.
Hétvégén roppant módon beteg voltam, viszont szombaton jártam aprónyi családom egy részével a Margitszigeten, utána pedig a várban a csokifesztiválon, és nagyon nagyon jó volt! És ittam olyan forrócsokit, ami csak narancsosbelgapcsokireszelékből készült.
Éjszaka pedig (azt hiszem, betegségem utóhatásának köszönhetően) azt álmodtam, hogy apa VIII. Henrik. És nagyon fura volt, mert néha úgy nézett ki, mint ő maga (és ma találkoztam vele, és fogalmam sem volt, hogy milyen ruhában lesz, de álmomban pont ezekben a ruháiban volt, amikben ma), néha pedi úgy, mint Jonathan Rhys Meyers, de valójában akkor is apa volt. Amikor Jonathan Rhys Meyersként festett, akkor egy ilyen trónon ült, mint a tudorok elején, és arról beszélt nekem, hogy milyen legyen a színdarab. Aztán azt a színdarabot próbáltuk, amiről ő beszélt nekem, és nagyon szép régi ruhákban voltunk, én, Szebi, Laura osztálytársai (a mostaniak), az én volt osztálytársaim és Dan Humphrey. :D Mi szerepeltünk a színdarabban, és a tengerparton próbáltuk, és így felülről, az égből láttam magunkat, egy hideg tengernek a hideg szélfútta partján, és nekem szép kék ruhám volt, amit fújt a szél, meg szép konytozott hajam, amiből tincsek szabadultak ki. Nagyon jó volt. Aztán ismételten apa következett, de most már abban a ruhájában volt, amiben ma, és egy Birtish Múzeum (igen, pont így volt, a "múzeum" magyarul álmomban) feliratú épület ajtaját zárta és nyitotta folyamatosan egy ilyen rohadt nagy kulccsal. De nagyon fura volt, minthogyha egy igazi filmben lettek volna ilyenek a kameraállások, mert amikor elzárta ezeket az üvegtermeket, akkor így pár másodpercig láttam az üres termeket mögötte.
Aztán pedig Szebi, én és Dan Humphrey hármasban üldögéltünk a királyi cukrászdában, ami teljesen úgy volt berendezve meg akkora volt, mint itt Harasztin apa egyik ismerősének a cukrászdája, csak sokkal szebb volt, és ott is ilyen gyönyörű régi ruhákban voltunk (Szebit nagyon fura volt térdnadrágban, felöltőben meg fehér harisnyában látni, de tetszett), Dan is valahogy úgy volt felöltözve, nekem pedig egy szépségpötty volt az arccsontomon. A cukrászdában nagyon furcsa nevű sütemények voltak, és volt egy olyan, aminek az volt a neve, hogy a Meztelen Igazság. És én mondtam Szebinek és Dannek, hogy én olyat fogok enni, mire Szebi azt felelte, hogy: - Én is kérnék egy Meztelen Igazságot.
És nagyon pajzán arcot vágott hozzá. Aztán én mégis inkább egy olyat ettem, aminek az volt a neve, hogy Az Állam Fölé Kerekedik Az Oldal, és ennek a király, vagyis apa valami politikai felhangot tulajdonított, pedig csak testrészekről volt szól. :D Álmomban ez teljesen logikus volt, tehát nem az államról volt szó, mint olyan, hanem az én államról. :D És amikor anya felkeltett, még csomó ideig ez visszhangzott a fejemben, hogy az állam fölé kerekedik az oldal, és folyamatosan egy kunkorodó hajfürtöt láttam magam előtt, ami az állam köré tekeredett. :)
De annyira jó álom volt ez! Íííímádom.

Fáj a hasam.

Egészen elfelejtettem, hogy máig kellett volna írnia az ulpiusnak, ha kell nekik a pályázatra beküldött regényem. Hát, nem kellett.

they have all been blown out

Jó napot, jó napot. A mai nap folyamán kiderült, hogy az emberismeret és a szociális ismeretek tanárunk is pszichológus, és mindkettő azt hiszi, hogy az ő tantárgya a legfontosabb, noha mindkettőből csak heti egy van, azonban még tizenkettedikben is lesznek. Emberismereten egész végig a Robinson Crusoe-t elemeztük, meg azt, hogy a kisbabák miből mennyit fognak fel, szociális ismereteken pedig annyi volt, hogy fel kellett írnunk egy papírra, hogy miről szeretnénk tanulni, majd pedig a tanárnő föl-alá járkált, úgy tett, mintha ő lenne a kemény, aztán fogta magát, és elment.
Azért írok ilyen különösen érdekfeszítő dologról, mert másról jelen pillanatban egyáltalán nem tudok, hacsak arról nem (fogalmam sincs, hogy ezt közöltem-e már a blogban), hogy az új zumbatanárnőnk nagyon nagyon tetszik, és igazán fantasztikus és őrült, és igazán jó zenékre táncoltunk igazán sokkal élvezetesebben, mint eddig. És eddig zumbán mindig háromszor is az órára néztem (nem azért, mert olyan szar, hanem mert olyan fárasztó), mire vége volt, most meg egyszer pillantottam csak rá, és akkor is megdöbbenve konstatáltam, hogy mindjárt vége.
 Amióta visszakerültünk a suliba, és Natit folyamatosan faggatom a mekiben való dolgozása felől, év végére oda fogunk jutni, hogy megírhatom a Mekdonálc titok című könyvet. Ez meg egy nyelvtanilag nagyon helyes és értelmezhető mondat volt.
A hétvégét megint félig itthon, félig pedig Szigetszentmiklóson töltöm, és csendben reménykedem, hogy flemegyünk majd Nógrádra.
Ó, de, mégis van mesélnivalóm! Tegnap elhoztuk a nyelvvizsgabizonyítványomat, azonban biztos vagyok benne, hogy képtelen volnék újra letenni, ugyanis már azt sem értem, ahogyan azon a lapon kielemzik a tudásomat. :D Most aztán jó lenne, ha hamarosan kiderülne, hogy mikor mehetek a Cambridge-es felsőfokú előkészítőre, mert akkor nem kéne azon izgulnom, hogy le tudom-e egyáltalán tenni angolból az előrehozott érettségit, mert akkor az az előkészítő év végéig biztosan nagyon jól felhozna.
A francia beszédemmel még mindig gondjaim vannak, noha a feladatokat maradéktalanul meg tudom csinálni, azért a társalgásom hagy némi kívánnivalót maga után. Az előző mondatot mintha csak a Boniface-ből szalasztottam volna, amit hamarost fel kell ráznom valami botrányos eseménnyel.
Ő.
Semmi több.

the stars, the moon

(Igazán bajban vagyok, mert mostanában mindig csak Florence and the Machine-t hallgatok, és nekem is folyamatosan azok a sorok járnak az eszemben, amiket anno Laura is bejegyzés-címnek használt, és nem lennék túl stílusos, hogyha én is ugyanazokat használnám, így aztán kénytelen vagyok olyan sorokat kiválasztani a dalszövegekből, amik nem is járnak a fejemben - annyira. Egyébként fogalmam sincs, miért vagyok képtelen dalszöveg-részleteken kívül mást is címként felhasználni. Mindig is gondjaim voltak mindenféle címadásokkal.)

Szóval: ma hosszú kihagyás után (mert a zumbatanár már nem tart órákat keddenként, hanem most új tanár van, és ő hétfőnként tartja) ismét megyek zumbázni az anutámmal! :D Úgyhogy remélem, jó lesz, majd ez a mai nap irgalmatlanul szörnyedelmesen fostos volt, ugyanis:
- 5.40-kor keltem, hogy egyszer időben beérjek nulladikra
- megbüntettek a buszon 12.000-re (mindig van bérletem, és most is 10-én járt le, de ugye hétvégén Pestnek a közelében sem jártam, így nem is vettem bérletet, és reggel soha nincsen ellenőr, és az érvényes bérletemet sohasem ellenőrzik, de ma persze igen)
- a nulladik elmaradt
- miközben sörözgető osztálytársaimmal a liget felé sétáltunk, mérgemben oknélkül ráordítottam Gergőre, aki csak azért nem köszönt, mert éppen a köhögéstől feltörő slejmet próbálta visszanyelni, amint később megtudhattam
- az iskola egy jó nagy szopás volt, mert hétfőn a 6 órából csak kettőn vagyunk együtt Szebivel és hiányzott, és ma Nati sem volt ott, szóval a fennmaradó 4 órában magamat kellett szórakoztatnom azzal, hogy megismerem az új osztálytársaimat
- iskola után megint csak nem volt időnk együtt lenni Szebivel, mert különböző jogsis papírok után járkáltunk
- ennek következtében utána össze is vesztünk
- egyikünk sem volt hajlandó kibékülést kezdeményezni
- a bőgéstől, a melegtől, az éhségtől és ismeretlen tényezőktől olyan fejfájás tört rám, amitől majdnem elhánytam magam

(és innentől jó, mert kibékültünk, aztán hazajöttem, ettem, ittam, bevettem egy fájdalomcsillapítót, és hamarosan minden feszültséget levezethetek tánccal, feltéve, ha az új tanár nem valami idegbeteg, aki minden mozdulatunkat kijavítja, de nem vagyok negatív)

Ó, és a mai nap rekordokat döntöget: 36 fila táska.

(- Ú, nézzétek, a Krisztiánnak fila-táskája van!
- Tényleg.
- Ma reggel 26-ot számoltam a Keleti előtt.
- Neeee!
- De.)
 

it's a shame you don't know what you're running from

Valamelyik nap a történelemtanár olyan pontosan vázolta a barátom osztályban betöltött helyét, hogy muszáj is ideírnom:
- Olivér, nem kell félni kimutatni, hogy mit tudsz, nézd meg Sebastiant, ő sem szégyenli mostanában, hogy tanul és tud. ... Pedig amikor idejöttem, még úgy nézett rám, hogy mit keres itt ez a köcsög. Ugye?
Ő: - De csak az első órán.
- Na, mondom. ... Őt egyébként muszáj volt megfogni, mert láttam, hogy az osztályban a falu bikája szerepet tölti be. Ez alatt persze nem azt értem, hogy a lányokat hajkurássza, hanem, amikor reggel megérkezik, olyan, mintha belépne a kocsmába: a jelenlévők fele csendesen kiugrik az ablakon, a többi pedig, aki ottmaradt, bátran megkérdezi, hogy fizethet-e neki egy sört.
:D Azért nem ennyire rettegett, de ezt roppant viccesnek találtam.

Ma az emberismeret-órán pedig természetesen a legnagyobb csendek alatt kaptam röhögőgörcsöt, ezeknek köszönhetően:
Tanár:  meglehetősen csíkszemű.
M: figyeli egy darabig, amíg a tanár körbejárkál. - Nyitva van ennek egyáltalán a szeme?
És:
Tanár: - Nálam már arra meg lehet kapni a hármast, ha valaki csöndben van és figyel. Aki mégis négyest vagy ötöst szeretne, és esetleg hozzá akarna szólni az órához...
Ő: - Azt pofán baszom.
Ezen csak azért kezdtem el fulladozni, mert teljesen olyan lassan és olyan hanglejtéssel mondta, mint a tanár, és elképzeltem, ahogyan valaki véleményt próbál nyílvánítani emberismereten, a csíkszemű meg lekever neki egyet. :D

Köszönjük. (Ó, ma összesen 24 FILA táskát számoltam, mindegyik oldaltáska, vagy az a piroshálós fekete, de ha a rendes hátitáskákat is beleszámolom, akkor összesen 31.)

...
Mivel továbbra sem írhatok kommentárt a saját blogomba:
Laura: :D nem találtam meg, hogy mire céloztál azon az esős oldalon, viszont az nagyon vicces, amit a Reginámnak-hoz kitettél nekem a blogodba.
Jázmin: akkor én még egészen jó helyzetben vagyok eme fantasztikus táskacsodák lelőhelyét illetően.:)

FEKETE FILA TÁSKA

Ma számoltam a FILA oldal-és piros-fekete táskákat, és összesen nyolcat láttam. Köszönjük, hogy mindenki fantáziadús.

Az első évad alatt végig azzal hitegettem magam, hogy Blake Lively folyamatosan meg van fázva, de most rá kellett döbbennem, hogy valóban ilyen a hangja. A napokban azonban megtaláltam azt a történetet, amit 12 évesen írtam, amikor először láttam a Négyen egy gatyábant, és Blake nagyon tetszett, szóval írtam is akkor egy történetet, amiben egy Blake nevű lány a főszereplő, és úgy néz ki, mint Blake. :D
Eleinte a gossip girlben senkit nem bírtam elviselni, csak Jennyt és Serenát, most azonban mindenkit el tudok viselni, csak Jennyt és Serenát nem. Köszönöm, hogy megoszthattam.

Kicsit megjavult Szebi tanácsainak nyomán. Viszont egy, A farm ahol élek nevezetű játéktól (amit szintén Szebi ajánlása miatt kezdtem el) függővé lettem, és nem bírom abbahagyni, noha már fáj az egértől a kezem, és inkább írnom kéne. Azonban nem árulom el, hogy mit, mert akkor megint az összes ihletem el fog múlni. Pusszancs.

:(

Igazán örvendek, hogy a hangfalak, amiket vettem, már egyáltalán nem szólnak jól, hanem csak zúgnak, ráadásul már nem is dübögnek és nem ugrálnak az asztalon, és nem is hangosak, akkor sem, ha teljesen felhúzom őket, vagyis sokkal hangosabban zúg, mint ahogy szól. Még egy hete sincsenek meg, és Philips, mi a szar van???

never ever end

Én ezt nem bírom elviselni, hogy ősszel ennyire meleg legyen. Nyáron egész végig zuhogott az eső, még akkor is, amikor Toscanán voltam, csak két napig volt jó idő a nyolcból. Most miért nem tud zuhogni? Tökre nem érdekelne, mert úgyis bent ülök az osztályteremben, aztán pedig itthon, és még ihletem is jobban jönne, ha esne. Erre negyven fok van, az osztályban pedig negyvenketten vagyunk, úgyhogy mindenki gondolhatja, milyen jó a levegő. És mikor jön már meg a nyelvvizsgabizonyítvány, hogy végre ne kelljen bejárnom a szörnyedelmes angolórákra?
Roppant pozitív, azonban jogos bejegyzést olvashattak.

Jééézusom, még csak szeptember elseje van, és máris esik az eső. Engem persze ez a legkevésbé sem zavar.

A gépem pedig talán még soha életében nem volt ilyen lassú.

"első nap az iskolában, mennyi-mennyi érdekesség, mennyi-mennyi izgalom!"

"- Hú, de jót fingok már... másfél perce."

Beszámolóm következik.
 Amint reggel 8.30-kor barátommal kézenfogva beléptem az iskola épületébe néhány jó ismerősünk társaságában, tapasztalhattam, hogy a szokásostól eltérően nem a tornateremben kell gyülekezni, hanem az osztálytermekben. Elindultunk hát felfelé a kellemesen barátságos, szürke lépcsők hullámzó (?) tengerén, nem, inkább a hullámzó gyermektömeg sűrűjében (igen, így jobb), és lám, tavalyi szenvedéseink nem voltak hiábavalóak, hiszen az egész iskola igazán esztétikusan fel lett újítva. Ez azért túlzás, mert ugyan igényesek és tiszták a szürke és hányássárga falak, de korántsem szépek vagy szárnyaló fantáziára vallóak.
 Az osztályterembe lépvén elénk tárult a szörnyű igazság: egy iskolát bezártak, és az egész tizenegyedik osztályt berakták hozzánk. Vagyis a tavalyi, körülbelül 26 fős osztálylétszámból a bukásokkal és az elvándorlásokkal együtt maradtunk vagy tizenöten, az újak pedig nem tudom, mennyien lehetnek, de most éppen harmincnyolcan vagyunk. És ez vajon mire volt jó? Miért is kell folyamatosan a tanáraink sirámait végighallgatni arról, hogy ez az osztály nem összetartó, és nincs osztályközösség, amikor mindig, valahányszor létrajönne köztünk valami normális, azt szétszedik? Kilencedikben nem buktak volna meg sokan, de mindenkit kirúgtak, pedig egyáltalán nem is voltak olyan rosszak (például, ha valakit dohányzáson kaptak a vécében, büntetésből átrakták a párhuzamos osztályba. ez is remek csapatépítő tevékenység.), mint a tizedikben érkező bukottak csoportja, akik közül majdnem mindenki nagykorú volt már. De még tizedikben is sikerült összekaparnunk azt a - majdnem teljesen új - osztályt (jó, nem majdnem teljesen új, mert öten vagy hatan voltak újak), és mindenki hamar elhelyezkedett. Viszont egyáltalán nem értem, hogy ezt most hogy gondolták?! Az osztálykirándulás után tavaly már mindenki jól megvolt mindenkivel, és nem azért, de elég lett volna egy-két új gyerek ahhoz, hogy folytathassuk a tanulmányainkat tizenegyedikben, erre tessék. Beraknak mellénk egy másik osztályt.
 Szóval amikor mindezzel szembesültem, belibbent az osztályfőnök, körülbelül olyan kedéllyel, mintha előrehozták volna a karácsonyt, és nem is most bontották volna megint szét az egész osztályt.  Meghallgathattuk a szokásos műsort (közben egyáltalán nem voltam tisztában vele, hogy melyik bolyba kell állnom, hiszen fogalmam sem volt egyelőre, hogy kik az osztálytársaim - a teremben rájuk vetett egyetlen pillantás lehetősége valahogy nem volt elég az azonosításhoz), aztán felvonoltunk a tanterembe, tűzvédelmi oktatásban, különféle tájékoztatáskoban és névsorolvasásban részesültünk (nem lett volna egyszerűbb, teszem azt, bemutatkozni egymásnak?), dél körül pedig elengedtek minket. Addigra természetesen a végletekig elegem lett a műkörmök folyamatos kaparászásából, a festett szemöldökök megvető rándulásaiból, az izompólók alatt feszülő... hát, nem izmokból, a Jézus Krisztus frizurákból és szakállakból (na de most komolyan, szakáll és hosszúhaj, ez az új férfitrend?), az ordibálásból, a parfüm- és kézkrém"illatból", a hiábavaló dolgok ecseteléséből az osztályfőnök részéről, abból, hogy az egyik lány egy az egyben úgy nézett ki, mint Jázmin, de nem csak az alakja, hanem a feje is, és főként abból, hogy már mindenki annyira belefáradt ebbe a végeérhetetlen osztálytárs-csereberébe, hogy senkinek - de tényleg senkinek - nem volt kedve odamenni az újakhoz és ismerkedni, ők pedig szintén nem igazán tettek semmit, mivel a tanulók beilleszkedése egy osztályba csak akkor lehetséges (legalábbis szerintem), ha kevesebben vannak, mint öt és nem ismerik egymást. De ez egy komplett másik osztály, tehát tényleg, mit képzeltek?!
 Délután elmentem Szebivel és Matyival a Pólusba, és Matyi megvette nekem a névnapomra a könyvet, amit kértem, Szebivel pedig bementünk az új hangfalaimért (amik nem is falak, hanem nagyon picik és aranyosak, viszont annál hangosabbak), mivel a monitorom hangszrója egészen elkezdett meghalni. És mivel Szebi nem használja a monitorját, hanem a tévéjére van rákötve a gépe, nekem adta a monitorját, mert egy kicsit nagyobb, mint az enyém, és újabb is, szóval most rettentően élvezem a használatát.
 Holnap újra belevetem magam összetartó osztályközösségembe, amiben még a nevét sem tudom senkinek, pedig már tizenegyedikes vagyok, és nem váltottam iskolát. Meglehet, hogy jobban tettem volna.