Ó, milyen kemény érveim voltak az Ayden 1. részében: "Persze tudta, hogy ez hálátlan dolog, de akkor is." Hogy lehet ilyet írni? Meg hogy ilyen kedvesen kiszólok az olvasóhoz, hogy "mintha azt éreznéd, hogy van melletted egy csomó fa", mi ez a megfogalmazás? Meg miért írok ilyeneket, hogy "mondjuk"? Úristen, remélem, a többi regényemben nincsenek ilyenek. De ezek persze nem annyira gázak, ha e/egyben van írva, mert akkor gondolkodik magában az ember, és gondol olyanokat, hogy "mondjuk", de még ott sem túl jó. Aaaa.

where the skies are so blue

Senki ne gondolja, hogy ilyen szörnyűséges bűzben fogok aludni, amilyen a szobámat uralja. (fokhagyma, hagyma és körömlakk, méghozzá kovászos uborkától, sült hagymás hústól és körömlakktól származtathatóak) Ki is nyitom szélesre az ablaktáblákat. (illetve csak egyet) Alkotok tovább.

some heavy touching ya

Úristen! Miért vagyok hülye? Az oké, hogy Deenának kábé kiesik a kapanyél a száján (de azt miért tartottam ilyen menőnek három évvel ezelőtt, hogy egy... mondjuk középkori regénybe ilyeneket írjak, hogy ja, meg bocs, meg aha? és miért gondoltam, hogy ezt ki is fogják így adni? jó, az egy másik dolog, hogy az ulpiust nem az gátolta meg abban, hogy kiadja, hogy így volt fogalmazva, hanem az, hogy el sem olvasták, de akkor is.), de nem indokolt, hogy ilyen baromságokat írjak, úristen! "vigyed csak, amennyi kell." Talán akkor vigyél, nem? Uramisten, remélem, nem sokan olvasták ezt, de ha igen, akkor azoknak azonnal elküldöm majd még egyszer, javítva. Fúúú. (ez különben az első rész, és rájöttem, hogy a második viszont nagyon jó lesz, ha kész lesz.)

not thinkin'bout tomorrow

Fogalmam sem volt, hogy a Sweet home Alabama és az All summer long címek ugyanazt a számot jelölik, és azt sem tudtam, hogy ez annyira jó, hogy sírnom kell tőle. Illetve tudtam, hogy nagyon jó, de most annyi emléket juttat az eszembe ez az egész, annyira jó emlékezős az egész szövege is (igaz, hogy csak szerelemről, de mindegy), hogy azonnal rá is fogom tenni az ájpodomra, és csukott szemmel fogom hallgatni és nyári emlékekre gondolok és sírok boldogan egy nagyon vidám dalra.

run it back with original flavor

Én: - Nincs szerelmed?
N: - Nincs.
M: - Mert iskolában nem kell. A tanulás a szerelme.
N: - Utálok tanulni.

L: - Nekem büdös a lábam.
M: - Neked büdös a segged.
N: - Hát a seggeknek az a rendszámuk.

N: - Visszalopakszom. Mint a Pókember. Pókembertárs.

Többet nem írtam fel, egyrészt mert buta vagyok, másrészt mert tele volt a kezem párnával, ugyanis párnacsatáztunk, vagy ha éppen nem, akkor a kezüket fékeztem meg, hogy ne kenjék belém a nyálukat. Úristen, most esett le nekem, hogy júliusban megint kis unokatesóm fog születni, ez nagyon durva.
Viszont nagyon jó ihletem jött ma, egy új könyvhöz. (Ismét.)
Jóéjt.

addicted to love

Nocsak, az imént az ipodka azt tette, hogy az összes ikon vagy micsoda így rezgett rajta, mintha rázná valaki a belsejét, nagyon vicces volt, és hiába nyomtam meg bármit is, nem hozta be egyiket sem. Ráadásul ahogy megfogtam az ujjbegyemmel a listákat, keresztül-kasul húzgálhattam a képernyőn, és oda tette be, annak az ikonnak a helyére, amelyiknél elengedtem. Úgyhogy az összeset cserélgetni kezdtem, de aztán visszarendeztem, mert kétségbeestem, hogy most már soha nem nyithatom meg egyiket sem. Aztán most feldugtam töltőre, és megint normális. Nagyon kis vicces. Csak nehogy egyszer útközben jöjjön rá az ilyen tréfálkozhatnék, mert ha nem tudok zenét hallgatni, amikor éppen szükségem van rá, akkor azonnal széjjelcsapom az egészet a legközelebbi szilárd halmazállapotú kemény dolgon. (najónemmondokilyeneketmertakkorazonnaltönkrefogmennimárholnapvagymármavagymármostésaztnemszeretném)

you make me sound like like a symphony

Éppen most küldtem át a házidolgozatomat a biológiatanárnőnek, és felüdülésül le akartam ide írni a véleményem az Apocalyptoról meg a Katharine című könyv második részéről, de anya hazatért, méghozzá élelemmel, én pedig nagyon éhes vagyok, úgyhogy most inkább nem írok semmit.

Jó, ez ma a negyedik bejegyzésem úgy két órán belül, de Lelle, nem tudom, és nekem sem engedi, hogy másnak írjak, mert beírom a kommentet, kéri az ímélt meg a jelszót, elfogadja, utána ugye be kell írnom azt az értelmetlen szót, hogy nem vagyok-e spam, vagy mi a szar, és amikor megnyomom az elküldést, kezdi előlről, ímél, érzékelőszó, küldés, ímél, érzékelőszó, küldés, és ezt vagy ötször eljátszottam. MI A SZAR VAN?! Mindenkinek jó a blogger, csak nekem szar, mert egyedül én vagyok technikai analfabéta, és természetesen csak az én dolgomat nem lehet megkönnyíteni! (amúgy megkaptam a leveled, csak nem tudtam rá válaszolni, mert nem volt mit mondanom, de talán holnap, ha addig történik velem valami említésre méltó) Most miért már megint velem kell kibaszni? Azért jöttem át a bloggerre, mert az a blog.com mindig szar volt. AaaaaaaAAAAA!

nothing to celebrate

Jaj, istenem, kiszabadultak azok a szörnyű gusztustalan szomszéduk a húsz méter magasan fekvő teraszukra, ahonnan éppen belátnának a mi kertünkbe, és be is láttak, amíg nem voltak ezek a nagy fenyőink, és most egész délután meg este az ordibálásukat, a káromkodásukat, és az undorító, csulázással gazdagított köhögésüket hallgathatom.
Egyébként attól függetlenül, hogy egy bejegyzéssel ezelőtt konkrétan leírtam, hogy mik a terveim az írásaimmal, most nem a Boniface-t folytatom, hanem az Ayden 2-t javítom, de legalább csinálok valamit. Csak azt nem értem, hogy néha annyira szépen fogalmaztam benne, néha meg úgy kezdem valakinek a megszólalásás, hogy "- Mondjuk, azt nem hinném...", hogy lehet ilyet írni?!
Most nagyon megrettentem, hogy eltűnt az agybedugós fülesem egyik fele, de megtaláltam napszemüvegtokom alatt, azonban nagyon félek, hogy örökre eltűnik, úgyhogy meg kell keresnem a nagyobbakat, amik ugyan nem férnek be olyan kényelmesen a fülembe, de legalább agybedugós, és nem esik ki, meg nem fájdul meg tőle a fülem. Mert most elkeseredésemben kipróbáltam azt a hagyományos fülest, amit egyébként az ipodhoz adtak, és két perc alatt megfájdult tőle a fülem. Hiába, túl kicsi a hallószervem.

if i had a nickel for every time, i'd overbank.

Egyrészt: minek van ilyen vaníliaillata a szobámban? Csak nem ennek a pohárnak, amiben tej volt? Vagy esetleg a vaníliás gyertyáimnak? Nem, ez valami egészen más. Vagy kintről jön?
Másrészt: hova tűnt az ipodomról az a Metro Station-dal, amit csak azért tett(ett)em rá, mert Lady Sovereign nagyon jó covert csinált belőle, és azt nem leltem sehol, illetőleg nem is kerestem? Mert most meghallgattam volna azt a számot, erre látom csak, hogy nincs rajta. Ez csak nem valami afféle szoftverhiba akar lenni az ipodoknál, mint egyes nokia telefonoknál, amikből egyszercsak eltűnik a számológép, és soha többé nem jön vissza?
Harmadrészt: ... fú. Nem tudom, mit akartam még olyan nagyon menőn ideírni. Jó, majd eszembe jut, vagy nem is annyira fontos, most inkább elolvasom, hogy hogyan fordítottak el az okosok egy számot, mégpedig a Circle the draint, majd pedig megállapítom, hogy én magamban sokkal jobban fordítottam le attól függetlenül, hogy fogalmam sincs, mint jelent a drain. Vagyis a circle the drain, mert az gondolom egy kifejezés.
- Most már viszont tudom, hogy buzi vagy.
- Én?
- Aha.
- Miért?
- Peti mondta, hogy jól érzi magát veled.
- ... Várjál már, a leszbi oltja a buzit? Ez így nem jó.
- De én legalább beismerem.
Mára azt hiszem, ennyi.

circle the drain

(ezt a számot utáltam Katy Perrytől, de valamiért mostanában folyamatosan ezt hallgatom, és már nagyon tetszik)
Nos, történt, hogy tegnap nem tudtam blogolni, mert valami google fiók-ellenőrzést akart csináltatni velem, amihez is nem küldték el a linket a freemailemre tegnap, úgyhogy most anya segítségét kértem, de ma már természetesen ott volt a kis beérkezett leveleim között, és így aztán sikerült is ide betörnöm a saját kis helyemre.
Tűnödöm. Méghozzá azon, hogy vajon ha már az írás képessége is kivész belőlem, akkor ugyan mihez lesz tehetségem? Szerintem leginkább az a probléma, hogy hiába is van ötletem meg ihletem, valamiért nem merem elkezdeni írni, mert félek, hogy valami igazán szar jön majd ki belőle, vagy nem tudom folytatni és soha nem fejezem be. Most például az Ayden második részét olvasom vissza, aminek az első oldalai förtelmesek, mert valamiért úgy fogalmaztam, mint egy nagymama, de aztán, ahol most tartok, a 10. oldal körül már kezd egészen jó lenni, és rájöttem, hogy az a hiányérzet a volt szereplőim után az Ayden miatt is kínoz, mert ennek is annyira imádom az összes karakterét! És most valamelyik nap olvastuk a suliban (illetve nem valamelyik nap, hanem inkább két hónapja) Heinrich Heinétől a Loreleit, és olyan jó ihletet kaptam az Aydenhez, hogy beleírok egy Loreley nevű sellőt, akivel kapcsolatban különös fordulatok lesznek a műben, hogy az csak na. De akkor most át kéne javítanom az egész elejét, hogy normális legyen valamelyest, a másik meg az, hogy amikor befejeztem, akkor éppen tettem bele vagy 10 új szereplőt, na jó, nem, csak kábé... hatot? Mindegy, és most akkor hogy nézne ki, ha lenne benne még egy új fontos szereplő? Vagy a harmadik részében lesz az. Mert egyébként ezt az Aydent trilógiának akarom írni, az első része már kész van, a másodiknak is mondjuk a harmada, és most mindkettőt át kéne olvasnom meg javítanom, és aztán befejezni a másodikat, meg megírni a harmadikat.
Szóval, ez itt a tervem: (kábé az elkövetkezendő három évre, de nagyon nem lennék elégedett magammal, ha ennyit bírnék csinálni három év alatt)
- befejezem a Boniface-t
- befejezem az Anne Hoopert
- újraolvasom, kijavítom, befejezem az Ayden első két részét, és azzal a lendülettel meg is írom a harmadikat
- befejezem a Címtelen történet újraírását, ami jelenleg kemény 6 oldal már vagy egy éve, úgyhogy igen jól haladok vele (lehet, hogy csak ezután kezdek bele az Ayden háromba)
Egyébként örülök, hogy nem vagyok annyira leleményes és fantáziadús, hogy az összes regényemnek a főszereplő nevét adjam címűl. Végülis négyből csak hárommal fordult elő.
IHLETŐ ZENÉT!
Ó, már kishíján el is feledtem, miféléket akartam írni, amint ezekkel mind kész lettem volna. Azért persze még itt vannak a fejemben a kis jegyzetek hozzájuk, de ha mindezzel kész vagyok, akkor minden bizonnyal elkezdem a Selidás könyvemet. Haha!
A Quija táblához fogalmam sincs, hogy hozzányúlok-e még valaha életemben, de ha minden művemmel készen vagyok, amit ott fentebb leírtam, akkor szerintem inkább vagy a Gyermekláncfűbe, vagy a skizofrénesbe kezdek bele, és nem a quija táblával fogok foglalkozni, mert az úgy idegesít, ahogy van. Lehet, hogy majd elküldöm Laurának vagy Lellének, amelyiküknek van ideje és kedve elolvasni, és megkérem őket, írják le, hogy nagyon gagyi horror-e, amit előttem már negyvenezren megfilmesítettek/megírtak, vagy folytatható.
Visszhall.

broken open

Azon gondolkodám, hogy most már igazán találhatnék valami jó zenét, ami megihlet a Boniface-hez. Egyébként minden rendben, csak ma már megint egyszerűen annyira szerencsétlen voltam, hogy az igazán hihetetlen. Először is Szebiéknél valami alkatrészt vertem le, ami a mosogépre volt téve, aztán meg, amikor fürdés után suhintottam egyet a törölközővel (mert nagyon büdösnek éreztem magam és nagyon melegem volt), mindent levertem egy polcról. Szerencsére semminek nem történt baja. Ezután sima hetes busszal indultam neki Laurához, mert azt hittem, hogy már rengetegszer mentem azzal hozzá, de nem, mert az nem is áll meg a Bártfai utcánál, csak Kelenföldön, és akkor kimentem vele a végállomásig, majd mikor rádöbbentem baklövésemre, elkeseredetten felhívtam Szebit, hogy most akkor mitévő legyek, ő pedig megerősített abban, amit magamtól is tettem volna. Ezzel kábé háromnegyed órával hosszabbítottam meg az utazást saját magam számára, pedig egyébként is vagy fél, vagy háromnegyed óra szokott lenni. És mielőtt hazajöttem volna, beszálltam a liftbe, amiben egy olyan szerencsétlen ember utazott, aki nem kerülhette el a találkozást velem eme derűs napon, és sikeresen meg is nyomtam a földszint helyett az egyes gombot, majd mikor átfutott az agyamon, hogy ezt vajon miért tehettem, közöltem vele, hogy "jaj de hülye vagyok, én is a földszintre megyek", mielőtt még azt hinné, hülye vagyok, mert nem szállok ki az elsőn. Aaaaaaaaa.
Ó, ma egy kedves öreg zsidó bácsi tartott nekünk az iskolánkban előadást a vallásról, de ennek fogalmam sincs, mi értelme volt, majd utána az igazgató úr még fenyegetően meg is jegyezte, hogy egy evangélikus és katolikus püspököt (?! esetleg papot, nem?) is el fogja hívni előadást tartani. De mire föl, mi ez, valami felekezeti iskola? Úgy látszik, azt csinálunk belőle, ha már mást nem sikerült.

look into my eyes baby eyes

Pénteken és tegnap apáéknál voltam, ma pedig felmentünk Nógrádra, és elég jól éreztem magam, csak nagyon hiányzott Szebi. Megtudhattam, hogy július 22-én indulunk Toscanára (hú, pont két hónap múlva), és vagy 30-án vagy 31-én jövünk haza, attól függ, hogy visszafelé is megalszunk-e útközben.
Más közölnivalóm nem akad. Cupp.

még a motor is jár

Minden csodálatos. Szebi viszont már most hiányzik, és megint egész hétvégén nem látom, csak hétfőn találkozok vele újra. Úúútálom, amikor nem találkozunk. És azt is utálom, amikor kijelenti, hogy majd én hívjam fel, amikor akarom, mert az olyan, amikor éppen nem hívom, mintha nem akarnám. És kicsit sem vagyok idegbeteg.
Ma egyébként akváriumszerző-akción voltunk, mert azért nem olyan egyszerű egy 50 literes akváriumot hazavinni, és az, amiben Zakumi, Szebi mexikói axolotlja volt, eltört. Vagyis alul volt rajta egy repedés, ami annak volt köszönhető, hogy Andi egyedül próbálta meg elbírni és kitakarítani, és valószínűleg nekivágta a mosdónak, és ezt a repedést most szépen szétnyomta a víz. Aztán hallottunk egy rohadt nagy durranás, körbenéztünk, majd mivel nem láttunk semmit, beszélgettünk tovább. Utána pedig észleltük, hogy a szekrényen csorog a víz, és félelmetes mennyiséggel fogy, majd 50 liter víz szépen eláztatta Szebi összes ruháját és a padlót, a szekrény teteje felázott, Zakumi meg majdnem megfulladt. Szóval éppen annyi időnk volt, hogy kitakarítsuk neki a kicsi akváriumot, és vizet forraljunk, mert csapvízbe nem lehet csak úgy hirtelen beletenni, hanem vagy felforralod, vagy hagyod egy fél órát állni a vizet, és úgy teszed bele. Végül vettünk egy újat, ami sokkal jobban néz ki, mint a régi, mert homorú. Mondjuk fogalmam sincs, hogy miért lehet ilyen érzékeny a nem-állott vízre, meg arra, ha éppen nincs levegőztetője, amikor Mexikóban a csatornában él. Jó, nem ez az albínó fajta, de hát ennek csak annyival több az igénye, hogy nem bírja a fényt annyira, gondolom én, vagy még az se, mert a fekete sem tudja becsukni a szemét, meg az albínó sem. Na mindegy, nem tudom.
Most azonban megyek Miklósra.

i wanna start a revolution a type of personal solution we all have got our own polution it's all about the execution

(Nem tehetek vesszőket a cimkék közé, mert amint kiteszek egy cimkét, az összeset bemásolja furcsa jelek kíséretében.)
Amióta az én Laurám közölte velem, hogy ő nem képes a gimnáziumi életbenmaradásra, vagyis minden kikészíti, ami ott történik, azóta engem is ez a dolog üldöz. Képzelje csak el mindenki, hogy kiutáltak a lányok, vagy mi a szart csináltak, de ebben az a legszebb, hogy ma hiába bőgtem kábé ötször az iskolában, ez egyáltalán nem érdekel, és nem is emiatt sírtam. (valamiért folyamatosan elkezdtem bőgni, de nem tudom, hogy miért, és délután is addig bőgtem, amíg be nem mentem angolra) De nem is utáltak ki, csak az a hat lány nem szeret, akik a mi csoportunk ellen vannak valami ügyben, egy olyanban, amit én nem ismerhetek, mert az, amire én gondolok, hogy bántja őket, túl kicsi és túl kicsinyes dolog ahhoz, hogy ennyit szenvedjen rajta akárki is. Na mindegy, de ma csak azért volt annyira érezhető, hogy ezek hatan nem szívlelnek engem, mert nem volt más lány iskolában ma, csak én meg ők, ugyanis egésznap tizenöten voltunk. Tegnap tizenhatan, amiből a maihoz képest plusz egy fő Z. volt, és vele kedveljük egymást. Egyébként nagyon szívesen vagyok egésznap a fiúkkal, egyáltalán nem zavar, de jó érzés, ha tudom, hogy bármelyik pillanatban odamehetek akármelyik lányhoz. Most azonban csak a fiúk felé fordulhatok. :D Na mindegy, igazából az egészből egy dolog érdekel, mégpedig N. Mert nagyon hiányzik az, amikor jó fej volt, és mindenről tudtam vele beszélgetni, most pedig kerek egy hete nem szólok hozzá, és vagy tudja, hogy miért, de nem tartja magát hibásnak és/vagy nem akar bocsánatot kérni, vagy nem tudja, de nem is érdekli. Ma inkább úgy tűnt, mintha még ő lenne megsértődve. Úgyhogy nem is foglalkozok tovább ezzel a dologgal, csak annyit kérek, hogy nyomorult kis lelkivilágomat senki ne ostorozza tovább fölösleges hülyeségekkel.

time for miracles

Meghalt Mikkamakka nyuszi. Nyugodjék békében. :(

Ó, most észlelem csak, hogy a profilképemen, vagy mi ez itt, Paris Hilton vagyok, mert az egyik szemem hat mérettel kisebb, mint a másik. Háhá!

danza kuduro

Most nagyon büdös van a szobámban, mert egész nap kolbászt akartam enni, amit most meg is tettem, de nem kellett volna, mert olyan iszonyú büdös és erős (nem büdös, csak kolbászszagú, és különben is terhes vagyok, mert semmilyen szagot nem bírok elviselni, főleg a légfrissítőét nem, ami szerintem sokkal inkább kiemeli a szarszagot, mint elfedi), hogy most mindjárt elhányom magam. A torkom ég tőle, bármennyi vizet is iszom, a szobámban meg extrabűz van, mert a fülem begyulladt a fülbevalótól, és bekentem ilyen teafaolajjal, aminek mentol és tea "illata" van, és azt is folyamatosan érzem, mert nagyon erős, ráadásul kinyitottam azt a nagyon szagos csillámos körömlakkot is, ami valamiért olyan eszenciákat (esszencia vagy eszencia?) tartalmaz, mint valami festékszóró, vagy micsoda, szóval olyan, mintha tempera, ragasztó és benzin keveredne egymással. Együtt így a kaja- gyógyfű- és MOL töltőállomásszag nagyon kellemes. Ó, igazán nincs kedvem semmihez, ezért aztán hazajöhettem Laurától, habár nem hiszem, hogy valami túl attraktív társaság lehettem, mert ma rosszul is voltam, és egésznap a panaszkodáson és szenvedésen kívül nem is igazán csináltam semmit, úgyhogy ezt a bejegyzést hamarosan be is fejezem, mert kezd roppant idegesítővé válni.

you make me wanna listen to music again

Itt vagyok éppen a Laurámnál, szokásos hétfői látogatásomat téve meg, és igazán ittalhatnék, csak nem teszek ilyesmit, mert annyira nyomorult vagyok, és (nem ateista, hanem az, aki nem bírja, ha felborítják a napi rutinját), szóval nem rugalmas, hogy inkább hazamegyek. De az egyáltalán nem zavar, hogy sokáig maradok itt, sőt, még örülök is neki, amikor azonban belegondoltam, hogy nem megyek ma haza, hanem minden másképp lesz, mint ahogyan elterveztem, légszomj tört rám. Aztán még inkább légszomj tört rám, mert nagyon megijedtem, hogy Laura mérges lesz rám és örökre utálni fog, amiért nem maradok itt, mert én ezt tettem volna szerintem a helyében. Nem tudom, mi ütött belém, szerintem idióta vagyok, de nem azzal van problémám, hogy itt maradjak, hanem azzal, hogy már végiggondoltam, mit csinálok este (semmit), és most nem mehetek haza - leginkább aludni. Vagy nem tudom, mi van velem. Na mindegy, rájöttem, hogy ezen a laptopon is képtelen vagyok gépelni, úgyhogy inkább nekiállok annak a szörnyű önéletrajznak, amit nyelvtanból kell írni. Undorodva pillantok táskám felé. Mindjárt mmozdul a kezem, és kiveszem belőle a nyelvtanfüzetet. Kinyitom. És írni kezdek. Fúúúj, de utálok gombnyomásra alkotni, mondjuk azért, mert nem vagyok rá képes, és amit így csinálok az mindig szörnyű erőltetett és szar lesz!

deixa, deixa, deixa eu dizer

MIÉRT TÖRLŐDTEK A HOZZÁSZÓLÁSOK? MI VAN? ráadásul itt is össze-vissza mutat mindent, jesszus.

ojíojíojj

Ha telefonálok, miért kezdek el úgy izzadni néha, mint egy ló?

Ő: - Két szál haja van szerencsétlennek, azt is a tombolán nyerte, meg a csúnyasági versenyen. Mennek majd a Brünhildával, ők lesznek a Kolombusz Kristófok, eljutnak majd Budapest határáig, aztán onnan gyalok mennek tovább. Hát ők megváltják a világot, nem érted?

Én: - De most mit gondolnál, ha látnád őket kézenfogva menni az utcán?
Ő: - Hát azt, hogy a Brünhildát kihozták levegőzni az elmegyógyintézetből.

L: - Nagyon ki vagyok festve, de tetszik, ezentúl ki kell festenem magam.
Én: - Hogyhogy?
L: - Ja, mert ma volt a balettgála, csak nem hívtalak, mert nagyon csúnya voltam.
Én: - És hogy ment?
L: - Szarul. És lógott egy ilyen fika a hajamból, mert képzeld el, hogy nem csináltam meg rendesen a kontyomat, de nem ám, hogy rendesen kiesett volna csatt, hanem így lóg a hátam közepéig.

Én: - Képzeld el, most ilyen páros horoszkópokat nézegettem viccből, és ...
L: - De rám meg rád ugyanaz illik, mint a Szebire meg rád.
Én: - Tudom, de nekem senkivel nincsen vad erotikám, hanem csak inkább barátja vagyok mindenkinek, mint szerelmes.
L: - Ó. Ez igazán lelomboz.
Én: - Úgyhogy nincs köztem meg közted vad erotika. Viszont a két vízöntő az kinyírja egymást.
L: - Kicsoda nyírja ki egymást?
Én: - A két vízöntő kinyírja egymást mondom.
L: - Ja! Úgy értettem, hogy a Kate Middleton kinyírja egymást.

so stop writing prescriptions for more ritalin

De miért kell felbosszantani? Miért kell felbaszni? Miért kell valami olyan (utolsó csöves csicskának, ha az ő saját szintjén akarom megnevezni) embernek megszólni engem/ beszólni nekem, aki egyrészt nem ismer, másrészt soha egy rohadt rossz szót nem szóltam rá, sem a szemébe, sem a háta mögött? Miért kell olyasmikről beszélnie, amihez semmi köze nincsen, amiről nem tud semmit, ami nem tartozik rá, és amitől, ha mondja, teljesen idegennek, meztelennek érzed magad, ráadásul úgy, mintha betörtek volna a lakásodba, és te bemész, de sehol nem érzed már magadat, csak a betörőket, mert felforgatták a személyes dolgaidat? Miért olyan hülye ez a szerencsétlen ember, hogy egyrészt nem is érzi a szavainak a súlyát, másrészt a te szavaidnak a súlyát sem érzi, tehát semmivel sem tudod megbánatni addig, amíg nem mész le az ő szintjére? Miért kell komolyan vennem az ilyen komolytalan embereket is, akikre egyébként semmi szükség nincs a világban? Miért vannak egyáltalán a világon olyan emberek, akikre semmi szükség nincs? És ha már nem áldotta meg őket senki semmiféle értelemmel, akkor meg miért nem az okos emberekhez csapódnak, miért nem figyelnek oda rájuk, és miért nem csinálják, amit mondanak nekik? Miért teszik azt egyes emberek, hogy az egyik pillanatban még teljesen jófejek, a következő pillanatban meg hátbatámadnak? Miért kell nekem szegezni egy olyan primitív kérdést, hogy "mi a fasz van?", ha ránézek? Mondjuk különben sem szívesen nézek rá, mert olyan ronda, hogy kisül a szemem, de hát ezt csaknem mondom meg neki, és nem azért, mert félek tőle, hanem van normális értékrendem, és nem vágom az összes véleményem olyan embereknek az arcába, akik nem kíváncsiak rá. Miért kell az ilyen jelentéktelen, személytelen suttyó parasztoknak is annyira kikészítenie engem egy apró vitával, amitől fél óráig úgy remegek, hogy alig bírok állni, és a végén elbőgöm magam? És nem azért bőgöm el magam, mert megbántott vagy mert érdekel a véleménye, hanem azért, mert olyan dolgokban turkál, ami nem tartozik rá, és azért, mert ideges vagyok. Hogy jön ahhoz egy ilyen ... ember, hogy nekem egyáltalán mondjon valamit? Ha meg nem tud építőt mondani, akkor minek szólal meg? És mindezeket nem mondhatod meg neki, mert nem érti, csak néz a buta uborkafejével. Ha azt mondod neki, a kurva anyád, azt bezzeg megérti. Hát... nem mondok én már semmit. És csukva tartom a szemeimet, hogy nehogy véletlenül ránézzek valami olyan emberre, aki ezt sértésnek veszi. Ja, egyébként mindenki tudja meg, hogy én, aki egész nap nem is szólalok meg túl hangosan, és az idő legnagyobb részében a helyemen ülök, naponta kábé tíz emberhez szólva hozzá, "teszem magam a fehér gatyámban". Most akkor az egész életével csak annyi volna a problémája, hogy nekem van fehér gatyám, neki meg nincs? Akkor ez egy boldog ember, és irigylem. Amúgy is nagyon irigylem néha a degenerált, primitív embereket, mert nem kell olyasmikkel megerőltetniük az agyukat, mint a gondolkodás.

lights on but your mum's not home

SZERELMES VAGYOK BONIFACE-BE! Vagyishogy magamba, mivel én adom a szájába ezeket a - számomra roppant szimpatikus - megszólalásokat.

and i'm workin' my strut but i know it don't matter

Lauránál voltam, és el is felejtettem vele közölni, hogy láttam az Eredetet, és nagyon tetszett, de szerintem még legalább háromszor meg kelll tekintenem ahhoz, hogy mindent felfogjak benne, és el tudjam magamban dönteni, hogy mi lett a vége, de én szeretném azt hinni, hogy eldőlt a totem, és szerintem el is dőlt, mert úgy elkezdett remegni, mint máskor, mielőtt eldőlt volna. De annyira rossz volt, mert amikor kiderült ez a dolog a feleségével, akkor nekem rögtön az ugrott be, hogy én ennek a filmnek a végére biztosan egy pörgő totemet vágnék be, de leállítanám a felvételt, mielőtt eldőlne. Szóval előre kitaláltam, és ettől nagyon rosszul éreztem magam, de fizikailag, olyan hányingerem lett, amikor jött a vége, és tudtam, hogy mi lesz. Na mindegy, ettől függetlenül igen jó volt, csak hiába is volt ilyen hosszú és összetett, azt hittem, ennél sokkal hosszabb és összetettebb :D. Ez a Leo igazán nagyon jó színész lett, csak sajnos már nem olyan szép, mint a Titanicban. Mert ez abban sem jóképű volt, hanem szép. De most már nem az, csak a hangja tetszik nagyon, meg ahogy beszél, úgyhogy a magyar szinkronját meg se mertem hallgatni, de remélem, hogy nem stólbuci az.
Visszhall. (szóval nem igazán tudtam sokat értekezni az eredetről, de még nem ülepedett le teljesen, és szerintem kell néhány nap, hogy újra megnézzem, és kitörő lelkesedéssel írjam le ide, hogy mennyire zseniális, viszont Laurának abban igaza volt, amikor ajánlotta nekem ezt a filmet, hogyha megnézem, akkor én is rendező akarok majd lenni :D persze nem nagyon, csak felsejlett bennem, milyen jó lehet ilyet rendezni)

so sturstruck cherry cherry cherry cherry boom boom

Itt járt a Laurám.

L: képeket néz magáról. - Mér' a homlokomból nő ki az orr?

L: - Mér' van ilyen totemoszlop fejem?

Én: - Mi az a jó pulóver rajtad?
L: - Aszongya, hogy áj láv London.

Én: a gép elé szeretnék kerülni. - Menj innen. Most én jövök ide. De te... te a széket cseréljünk.

L: szeretne megnézni egy videót.
Én. - De most nem fogja betölteni. Előbb menj fel a faszbukra. ... De addig állítsd le.
L: - Ja?
Én: - A technika vívmányai.

Meghallgatjuk Adam Lambert valamelyik számának a studióváltozatát.
L: - Úgy néz ki, mint egy HÁSZKIKUTYA.
Én. - Nem, mert úgy néz ki, mint egy rubikkocka.

Én: - De miért nem kiált ilyeneket, hogy ÁÚ, meg ilyeneket?
L: - Mer' inkább ugatott egyet.

Én: - Ezt a számot különben sem tudja elénekelni, de ebben a verzióban még azt az egy sort is elbaszta, amit  élőben szeretek.

L: - Macskaerő, macskakarom, mért van megint (rábök a lábán egy sebre) ... láb a falon?

Én: - Na jó. Laura! Kiadom a feladatodat.
L: - Nem kell.

Én: - Nem akartam lenyúlni egyébként.
L: - Tudom, hogy le akartad nyúlni, most (szemügyre veszi a felemásszürke zoknijait) ... hiába szabadkozol, PERSZE HOGY NEM SIKERÜLT UGYANOLYAN SZÍNŰ ZOKNIT KIVÁLASZTANOM!

L: tíz perce beszél hozzám.
Én: valami mással vagyok elfoglalva, ezért nem válaszolok.
L: - Akkor utálj.

Én: megszemlélem a párna-választékot. - Mit kérsz?
L: - Sültkrumplit.

Én: - Nem úgy kell feküdni, a másik oldalon van a fejed.
L: - Akkor majd lábszexelünk, AHH!

Én: - Még jó, hogy nem látszik ki a nagymamabugyim.
L: - Miért nagymama? Én háromszor nagyobbat hordok.
Én: - Hát mert te egy nagymama vagy.
L: - Tudom. Ne sértegess.

Én: - És értetted, amit az angolok beszélnek?
L: - Ühüm.
Én: - Mert én hardly ever értem, amit a Daniel mond. (csak sokkal viccesebb volt, mert úgy mondtam, hogy hárdli ever)

Különben eszembejutott még valami a Matyinál alvás kapcsán, amit el is meséltem Laurának.
Én: - De annyira dekoncentráltak voltak reggel, hogy azt nem akartam elhinni. Mondta a Szebi a Matyinak, hogy ő éjszaka fázott, én pedig mondtam, hogy azért, mert végig azzal volt elfoglalva, hogy én fázom-e. Mert ő háttal feküdt nekem, én hátulról átöleltem, és mindig hátranyúlt, és a hátamat tapogatta, hogy van-e rajtam elég takaró, ha meg nem volt, akkor betakart engem az egésszel, ő meg ott didergett.
L: - De aranyos!
Én: - És akkor a Matyi mondta, hogy vagy csak a popódat kereste, én meg mondtam, hogy nem hiszem, erre a Szebi: mit nem hiszel? Mondom, hát a Matyi mondta, hogy biztos a popómat kerested, én meg erre mondtam, hogy nem hiszem. Erre a Matyi megkérdezi: mit kerestél? Mondom hagyjuk.

Köszönjük.

have you lost your way?

Olyasmi történt, hogy Matyinál aludtunk. És nagyon vicces volt, mert előtte elmentünk moziba, és megnéztük a Halálos iramban - Ötödik sebességet, és meglepődtem magamon, mert azt gondoltam, hogy halálra fogom unni magam, de nem így történt, hanem nagyon is élveztem, sőt, izgultam is, mert csomószor szorongattam a karfát, amikor ilyen autós üldözések voltak benne, és rájöttem, hogy lehetséges, hogy én nem is undorodom annyira az autós filmektől, csak eddig nem voltam hajlandó elmenni egyre se a moziba, és a tévében meg elég szar, mert az kicsi, akármilyen nagy is (köszönjük), és azt sem látom benne, hogy most melyik autó melyik. És szerintem ez most azért is tetszett, mert a történet sem volt szar, meg a szereplők közül sem idegesített senki, és nem csak annyi volt, hogy jaj, most akció, hanem.... na, tetszett és kész. :D Igen, elmondhatom, hogy igazán tetszett egy autós film, és hangosan jajongtam, meg basszust kiáltottam, valahányszor megjelent egy csúnya gonosz ember ott, ahol nem kellett volna megjelennie.
Aztán voltunk bowlingozni is (de előtte még Gödöllőn, mert hazavittük Pufit, aki egy nagyon szép környéken lakik), és kilenctől éjfélig ott bowlingoztunk. Ez alatt a három óra alatt végig Matyi nyert, de ettől függetlenül nagyon jó volt. Szebivel bosszúból azt az érett poént választottuk, hogy olyan neveket írtunk be neki a gépbe, mint Matyeszka, Matyuska, stb. Nekem Szebi először azt írta be, hogy Regcsike, de aztán amikor szart gurítottam, a gép mindig egy döglött csirkét mutatott, úgyhogy Regcsirke lettem.
Éjfélkor jöttünk ki, elmentünk beszerezni reggelit meg vacsorát, mert egész nap nem ettünk, úgyhogy Matyinál egy órakor még nekiálltunk mirelitpizzát csinálni, aztán háromig filmet néztünk és ettünk, én pedig sikeresen megittam egymagam egy két literes őszibaracklét. (úúúúristen, annyire tetszik ez a Boleyn Annás képeslap, amit Laurám küldött Londonból! és már igazán várom, hogy ittlegyen.)
Reggel azonban azt hittem, hogy nem fogok tudni felkelni, mert tízkor kellett volna, de én már kilenckor fent voltam.

M: - Matyuska! Azt fogják hinni, hogy valami orosz vagyok.
Én: - Hát úgyis nézel ki.
Ő: - Te jössz, ruszkikám.

Én: - Matyi. Én amint hozzád érünk, le fogok zuhanyozni.
M: - Regi. Azt csinálsz, amit akarsz.

M: - Kell egy hosszúgatya, vagy mit simogatod a lábadat?
Én: - Szőrös.
M: - Mi van, Csubika?

Én: - Remélem, nem zavar titeket, ha ideteszem a cuccom. De ha zavar, akkor is ideteszem.
M: - Tőlem meztelenül is lehetsz, az se érdekel.

M: - Mit kérsz inni?
Én: - Te azzal ne foglalkozz. Menj fürdeni.
M: - Szebi, adjál már neki egy poharat.
Én: - Én ki tudom szolgálni magam, Matyi, ha éhes vagyok, be fogok nyúlni a hűtőbe, és ki fogom venni, amit meg akarok enni.
M: - Jó. Van túrórudi is.

M: - Szebi mondta, hogy te hajnalban itt bolyongani fogsz. Meg fogod találni a vécét?

M: - Fáj a kezetek?
Ő: - Attól a hülye golyótól? Persze.
M: - Hallod, nekem kurvára fáj.
Ő: - Holnap bemegyünk a Sanyihoz, és megmondjuk neki, hogy nem tudunk dolgozni. Sajnos a bowlingozás közben lesérültünk.
Én: - Mit össze tudtok nyávogni! Nekem egyszer beleszorult az ujjam, majdnem utánaestem, mégse fáj a kezem.
M: - Hát mert neked ilyen tömpe virsli törpeujjaid vannak.
Én: - Most melyik a három közül?
M: - Ilyen pálcika!

Én: felveszem Szebi egyik alsógatyáját, aminek van ilyen... nem tudom mi az, így fel van osztva :D. Szóval az a tapadós bokszer. Meghúzgálom azt a részt, ami igazán üresnek látszik. - Fütyit kell növesztenem.
M: - Figyelj, én leszarom, hogy mit növesztesz, mondtam már, itt azt csinálsz, amit akarsz. Senki nem fog rád szólni.

Köszönjük.
Ja, még amikor Matyi elaludt, mi meg álomra hajtottuk a fejünket Szebivel, valamiért olyan röhögőgörcs jött rám, hogy majdnem megfulladtam, és persze ez csak fokozódott a környező tényezők miatt.
Ő: - Na, most te alszol kívül?
Én: - Igen.
Ő: - De mindig te szoktál belül.
Én: - Nem baj, de most többet fogok kijárni vécére (mert női problémáim vannak, úgyhogy jó időpontot választottam az idegen házban alvásra, ahol a kuka a lakás másik végén van, mint a vécé), és nem akarok mindig keresztülmászni se rajtad, se a Matyin.
(nem hárman aludtunk egy ágyban, csak ha hátrafelé akartam volna menni, akkor meg abba az ágyba ütköztem volna, ahol Matyi aludt)
Ő: - Ja, jó. (bemászik)
Én. - De ne így másszál már, mint valami medve! (röhögőgörcsöt kapott)
Ő: röhög. - Hát most hogy másszak?
Én: - Sehogy, feküdj le simán. ... SIMÁN, HÁHÁHÁ! Nem tudsz simán feküdni, mert akkor laposnak kéne lenned!
Ő: röhög - Úristen, bazmeg.
Én: kicsit abbahagyom a röhögést.
Ő: - Hallod, én megfagyok.
Én: - És most mit csináljak?
Ő: - Odaadhatnád a hálózsákomat. (vett egy boss orange parfümöt - aminek megnéztem az összetevőt, és természetesen nincs benne narancs -, és adtak hozzá neki egy hálózsákot, ami poliészter, és van hozzá egy ilyen henger alakú válltáska szerű bőrtok, ami nagyon jól néz ki, mert barna, narancssárga varrással) Az belül polieszter.
Én: - POLIESZTER! Poli Eszter, hahaha!
Ő: - Jó, poliészter, de most már kérem.
Én: majdnem megfulladok, és ő is elkezd röhögni. Odaadom neki a hálózsákot.
Ő: belebújik.
Én: - Mint valami szemeteszsák.
Ő: röhög. - Tudod, mi a szemeteszsák!
M: alvás közben elkezd szipogni.
Én: - Ó, azért nem ennyire megható, hogy sírni kezdj, Matyeszka.
Én, Ő: belefúrjuk a fejünket a párnába, és azonnal meghalunk nevetőgörcsben.

Reggel három tálcán két-két szendvics várt minket, mert Matyi anyukája a másik szobában lakik, éjszakás, és amikor hazajött, csinált nekünk szendvicseket, valamikor nyolc körül, de ezt egyikünk sem vette észre.
Én: - Matyika. Van szendvics.
M: félig alszik. - Mi a fasz van?
Én: - Szendvics.
M: - Na jó'van, hagyjál békén. (alszik)

M: már a kocsiban, útban hozzánk. - De azokat a szendvicseket anyám csinálta?
Én: - Igen.
M: - Ja? ...Én egyébként én azt hittem, hogy te csináltad.
Én: - Én meg azt hittem, hogy te.
Ő:  - Na, arra várhatsz.
M: - Az biztos. Előbb esik ki a szemed az éhségtől, minthogy nekem ilyesmi eszembe jusson.

Isten nyugosztalja a szegény kicsi hörcsögömet, aki ma húnyt el.

show me your teeth

Megint álmodtam. Fogalmam sincs, miért, de egész éjszaka olyan zaklatott voltam és rosszul aludtam, mintha egy autóbalesetnek estem volna áldozatául, és a kórházban próbáltam volna pihenni. Igaz, hogy Fábián benn aludt velem a szobámban, és valamiért folyamatosan attól rettegtem, hogy a nyávogására ébredek, és ki kell engednem. (Nem értem, miért volt ez éjszaka olyan ijesztő a számomra, mert többször előfordult már ilyesmi, és végül nem is ébredtem a nyávogására, mivel egész végig valami szaros félálomban fetrengtem, és még azt is hallottam, amikor lehuppan a fotelről, és odacammog az ajtóhoz. Úgyhogy felkeltem, kiengedtem, és elmentem pisilni.)
Na mindegy. Szerintem az is nagyon megzavart, hogy Szebi azt mondta, majd hív, én meg mondtam neki, hogyha hazaér a munkából és nagyon fáradt lesz, akkor nem muszáj, és attól is egész éjjel rettegtem, hogy megszólal majd a telefonom, pedig ez sem lett volna egyedi eset, mert én minden este lefekszem tízkor, tizenegykor vagy éjfélkor, ő meg éjféltájban vagy egy körül szokott hívni, amikor hazaér, hogy mit dolgozott, meg hogy jóéjt kívánjon. És ez nem szokott egy csöppet sem megrendíteni, sőt, nem is kapok szívinfarktust, amikor körülbelül az agyamban csörög a telefon a legmélyebb álmomban.
De az a lényeg, hogy egy nagyon furcsát álmodtam, mert a mostani osztálytermünkben álltam, de csak két ember volt ott velem, az egyik mostani osztálytársam, Gergő, meg egy általános iskolai osztálytársam, Peti. És mindketten a hátam mögött ültek, és nagyon vicceseket mondtak nekem, aztán azt mondták, hogy most jó lenne, ha nem néznék hátra, de én hátranéztem, és akkor Peti egy olyan kutyává változott, mint egy kuvasz vagy komondor vagy micsoda, de közben meg agárfeje volt. Szóval egy hosszú fehérszőrű agár lett, és rám ugrott, én meg a földrelöktem, és ráültem, hogy ne tudjon megharapni. De nagyon durva volt, mert a Peti hangján ordított a kutya. Szóval nem morgott meg ugatott. És akkor csöndben maradt, én meg elengedtem, mert nem akartam bántani, de amikor felállt, akkor megint ordítani kezdett, úgyhogy megint a földre löktem. Gergő igazán nyugodtan figyelte ültében az eseményeket, de itt azt mondta, hogy "szét kell feszíteni az állkapcsát", úgy össze-vissza mutogatva, ahogy beszéd közben szokott. Én meg szétfeszítettem a kutya állkapcsát, de ahogy feszegettem, eltűnt az egész kutya, és a kitátott szája helyén egy nagy tavikagyló volt a kezemben, amit feszegettem szét, és üres volt, de attól függetlenül még mindig Peti hangján ordított. Aztán kettétörött a kagyló, és én tudtam, hogy eltörtem a kutya állkapcsát, és megöltem, mert elhallgatott. És amikor felkeltem, nagyon kellemesen fürödtem a nyálamban, a taknyomban, és a könnyeimben.
:D
Milyen kedves kis álom.
Viszont még mindig tegnap este írtam egy ötversszakos verset, vagy azt is mondhatnám, hogy öt verset, mert egyiknek sincs semmi köze a másikhoz, de most mindjárt lehozom a naplómat, és leírom mindet a verses dokumentumomba.
Viszhall. És mikor jön már haza a Laura, mert szombaton itt alhatna!

groove slam work it back filter that baby bum that track

Mikor jön már haza a Laura és a Lelle?

Képzelje csak el mindenki, hogy már megint álmodtam. De nem egy közönséges álmot, hanem konkrétan egy könyvnek az első fejezetét. Nagyon durva volt. És ráadásul Szebinél aludtam, és arra ébredtem fel hajnali fél ötkor, hogy az anyja valamit csapkod a konyhában, és amikor visszaaludtam, akkor az álom folytatódott. Nem magától, hanem mielőtt visszaaludtam, arra gondoltam, hogy most elég hasznos lenne, ha ott folytatódna az álmom, ahol abbamaradt, és lám, sikerült is.
Szóval azt álmodtam, hogy egy osztályteremben ülök, ahol egy gyereket sem ismerek, mármint álmomban mindet ismertem, mert az osztálytársaim voltak, de életben még sosem láttam őket. És egyszer csak kinyílt az ajtó, bejött rajta egy lány, akinek olyan hosszú szőke térdig érő hullámos haja volt, mint Luna Lovegoodnak, de az arca az annyira különleges és szép volt, amilyet tényleg csak álmában lát az ember, meg akkor, amikor ír, és hiába veti a papírra vagy a képernyőre, hogy a szereplője mennyire szép és különleges arcú, csak ő maga tudja elképzelni, hogy valójában milyen. A tanárnő, aki biológiaórát tartott nekünk, nagyon meglepődött, és megkérdezte a lánytól, hogy ki ő, a lány pedig ezt válaszolta: - Szelida. (és most nagyon idegesítő, mert nem emlékszem, hogy azt mondta-e, hogy szelida, szeliga, szelika, szelina, szeliha vagy szelima. de ha ezt egyszer megírom, akkor szerintem szelima lesz, mert a szelida, az olyan, mint a szelíd, a szeliga olyan, mint a taliga, a szelina az egy létező női név, és olyat nem akarok, a szelika meg a toyota szelika xd. de igazából a szelima meg a szeliha se tetszik, mert azok meg olyan ezeregyéjszakásal. Szerintem szelida lesz, mert az tetszik mégis a legjobban, és úgyis Selidának lesz írva, mert amikor álmomban mondta, akkor is s-sel láttam magam előtt leírva a nevét, csak tényleg nem emlékszem, hogy pontosan melyiket mondta, mert szerintem utána már mindegyiknek neveztük.)
Szóval nagyon furcsa volt ez a lány, mert hiába faggatta a tanár, azt mondta, hogy neki nincs vezetékneve (ja és szeplős volt, most jutott eszembe!), és semmi más adatot nem tudott mondani magáról, csak azt, hogy Selida a neve. Napok teltek el, de azokat csak olyan homályosan érzékeltem, és a tanteremben Selida mindig előttem ült, de srégen, mert láttam a profilját, sőt néha még szemből is láttam saját magam, amint Selida mögött ülök, és bámulom őt. De egyébként nagyon jófej meg kedves volt, és a dolgozatokban mindenre tudta a választ, minden fiúnak és minden lánynak a barátnője volt, olyasmiket viszont nem tudott, hogy mi az a ceruza, és amikor megmutattuk meg elmagyaráztuk neki, gyönyörűeket rajzolt vele, utána pedig kitörte a hegyét. Mondtuk neki, hogy ki kell hegyezni, ő pedig egy radírral próbálta meg. Utána adtunk neki hegyezőt, és akkor már sikerült a mutatvány. :)
Aztán az iskolában bált rendeztünk (különben mindenki 17-18 éves volt), és az összes lány egy szobában volt báliruhákban  meg ilyenekben, rajtam egy élénkzöld ruha volt (vajon hatással vannak az álmainkra a kedvenc színeink? mert nekem a zöld az.), Selidán meg egy vajszínű, amitől még világosabb és törékenyebb és szebb lett, de emlékszem az álmomból kék és rózsaszín villanásokra, ahogy a sok színesruhás lány járkált. Aztán nem tudom, mi történt (pont itt ébredtem fel, mert a kulcstörténés kimaradt, és utána aludtam csak vissza), mert amikor megint elaludtam, akkor Selida már az erdő felé szaladt, ami az iskola közelében volt (hát ez nagyon tvájlájtos, de így volt álmomban), én meg utána és ordítottam neki, hogy Seli, Seli!, ő pedig megállt tőlem pár méterre, és megfordult. Én nem mentem közelebb hozzá, hanem szintén megálltam ott, ahol voltam, mintha attól félnék, hogy elijesztem.  És azt mondtam neki: - Nem szaladhatsz el, ha valami olyasmi történik, ami neked nem tetszik. Nem lehet minden tökéletes. Nem rohanhatsz, ha csak egy kicsit is fáj. (nem túl értelmes, de álmomban csak ennyire vagyok képes normálisan megnyilatkozni)
Ő meg ezt válaszolta: - De nekem most már minden nagyon fáj. Még erősödnöm kell.
Aztán sírva fakadt és eltűnt.
Ennyi volt.
Most még csak felsejlett előttem, hogy mi is lesz igazából Selida a könyvemben, és majd igazán utána kell néznem mindenfélének. Egyelőre nem árulok el semmit, majd csak ha egyszer elkezdem írni.
Visszhall.

extraterrestrial

Ez egy szörnyű idegesítő bejegyzés lesz.
Nem vagyok otthon, mert érettségiszünet van. Azért nem sikerült egy ideje blogolnom, mert Miklóson tartózkodtam, most pedig Szebinél vagyok. Az első említett helyszínen csak annyi történt, hogy pénteken megérkeztünk, ettünk, aztán apáék is megjöttek és megcsodáltuk azt a turmixgépet, amit vettek. Utána eltettük magunkat másnapra. Szombaton (?) fogalmam sincs, mi volt. Ja, igen, apáék egész nap azzal fenyegetőztek, hogy ők elmennek valakinek a szülinapjára este, és egész nap a kertet csináltuk, és mindent rendbehoztam a szegélynyíróval (még most is fáj a jobb karom, mert volt vagy harminc kiló, és nem izomlázam van, hanem szerintem meghúztam magam), utána pedig este valóban elmentek, Szebi és én meg monopolyztunk. Aztán vasárnap a zuhogó esőben kiástunk két gödröt a tujáknak, utána meg szarrá ázva bementünk, majd ebéd végeztével apáék folytatták a munkát, mi pedig, tekintve, hogy nem volt több ruhánk, meg olyasmi sem, ami ránk jött volna (igen, ilyen rettenetes kövérek vagyunk), ismét monopolyztunk. Megjöttek Melindáék, ami pedig semmiből nem állt, csak a málnáról beszéltek, Noémi meg hisztizett, mert nem akarta megcsinálni a leckéjét. Luca a minimaxot nézte, Ilonka mama ételt kínálgatott folyamatos jelleggel, és a cuccait pakolta, Szebi aludt, én pedig az összes lehetőség között ingadoztam és járkáltam felváltva. Este Harasztin aludtunk, ma reggel anya elvitte Hedviget az állatorvoshoz, aztán behozott minket valameddig, délután Szebinek jogsija volt, én két órát ültem egy padon könyvet olvasva, utána elmentünk az Árkádba végigszagolni s Douglast, majd vettem három pár fülbevalót, mert most tengerészcsíkos ruhakollekcióm van, meg tengerész-zsineges táskám meg hajókormányos pólóm, és most találtam egy hajókormány fülbevalót, egy csónakost és egy horgony. Beszélgettünk később Matyival egy órát, aztán most itt vagyok. Nem lehetett túl érdekfeszítő ez a leírás, de fogalmam sem volt, hogy mit írjak.
Laurától kaptam egy könyvet, az a címe, hogy Menjünk a Francba!, és mindig szarrá röhögöm rajta az agyam, nagyon jó és vicces, és már másodjára volt, hogy vártam Szebire a jogsi miatt, és mind a két alkalommal ugyanott a padon olvastam a parkban, és mindig mindenki bámul, hogy mit nevetek. Ez roppant vicces élmény.
Köszönöm a figyelmet.