BATMAAAN!

Úristen, nagyon jó volt Nógrádon meg Miklóson is! Nógrádon voltunk egy öreg pincében Tiborral, Szebivel, Noncsival és Lucával, ami olyan alacsony volt, hogy tíz centivel volt csak a fejem felett vagy öttel, a fiúk lehajolva járkáltak, és több száz denevér lógott onnan csöndesen lefelé, ezek a nagyon picike denevérek, és megfogdostuk őket, és szétnyitottuk őket, és kinyitották a szárnyaikat, és furcsa hangokat adtak, aztán megint összecsukódtak. Még sosem láttam nyugalmi állapotban ilyen közelről denevért, és annyira durva volt, hogy a lábai ennyire cérnavékonyak.
(Lelle, akkor köszönöm a megnyugtatást, csak nagyon megrémültem, mert nem tudtam volna még egyszer megírni így, és nekem inkább szólj, mert a meglepetésnek is örülök, de ha megnyugodhatok, akkor annak jobban. Laura, neked pedig köszönöm szépen a hülyéneknézést. :D Gondolom szívesen máskor is.)
Van újabb ipodom, ami ugyanolyan, mint amilyet karácsonyra kaptam és tönkrement, és nagyon örültem neki, meg van olyan csizmám, ami magassarkú, combközépig ér és fekete bőr, de nem kurvás, mert nem tűsarkú, hanem ilyen stabil sarka van, az eleje pedig nem hegyes, hanem kerek, és ettől nagyon kicsinek tűnik benne a lábam, de olyan magas, mint amilyen magassarkúm még sose volt, és igazán büszke voltam magamra, hogy ma egész nap ilyen ügyesen le tudtam sétálni benne azt a sok kilómétert.
Az ipodra így reagáltam:
Apa: megáll az ajtóban. - Na és mi van az ájpoddal, sikerült megjavítani?
Én: - Hát sikerült, de tudod, írtam, hogy azóta mindig lemerül, feltöltöm teljesen, két számot meghallgatok, és kész. Úgyhogy most nem is tudom hallgatni, meg nem tudom elvinni sehova magammal, mert két perc után lemerül.
Apa: felém dob valamit.
Én: elkapom, megnézem. Új ipod. - Ez most komoly?
Apa: - Annak tűnik.
Köszönjük.

Noémi és Luca nagyon aranyosak voltak, és nagyon viccesek, de nem volt nálam füzet, úgyhogy semmit sem írtam fel, nagyon ügyes vagyok. Azonban erre emlékszem:
Tibor: besétál egy dzsordzsó ármáni pólóban, amit apától örökölt.
Én: - Na mi van, Tibor, ilyen jól megy? A kis dizájner.
T: - Miért, ez valami menő?
Én: - Igen, eléggé.
T: megszemléli a hónalját. - Bele vagyok már izzadva.
:D

Na viszonthallásra.

aurafigyelő

Ma elmaradt az angolom, mert Daniel beteg, úgyhogy Szebivel voltam autót takarítani. Most már ezt a mesterséget is kitanultam, mert eddig csak kívülről tudtam segíteni, most azonban megmutatta, hogy hogyan kell belül kitakarítani őket. Fogalmam sincs, hogy a hétvége hogyan fog alakulni, nem tudom, hogy melyik nap lesz megtartva Barnabás születésnapja, meg hogy hazajönnek-e apáék, és hogy mit fogunk csinálni Miklóson.
Olyan hogy lehet, hogy feladtam egy levelet már múlthét pénteken, és még mindig nem kapta meg az, akinek címeztem? Biztos, hogy jól címeztem, most akkor elveszett, vagy mi a szar van vele?
És az lehetséges-e, hogy én tegnap este láttam a tükörben a saját aurámat? Mert Nati egyszer mesélte, hogy az ő anyukája látja az embereknek az auráját, és én ezt nagyon érdekesnek találom. Úgy gondolom, ha már kiskoromban rengeteget láttam a halottakat meg ilyesmiket, akkor előfordulhat, hogy most meg látom az aurámat. Világoskék volt, úgy mozgott körülöttem, ahogy én is mozogtam, és csillámlott. Most akkor lehet hülyének nézni szabadon.
És valamit még akartam. Hm. Na mindegy is.

egy táltos szív remeg a konyhakésben, talpam alatt sár és ingovány

Én: - Cső, picim.
R: - Szia, picim, szerintem megyek.
Én: - Rendben.
R: - Aludtál vagy sírsz?
Én: - South Parkot nézek, azért vagyok ilyen állapotban.
R: - Ja? Halnak az agysejtyek. Sejtyek. Sej-tek. Elsőre.

R: - Állá... olá... Álohá.
Én: - Azt hittem, valami arab köszöntéssel akarsz üdvözölni.

Én: elindulok Réka elé.
Telefonom: csörög.
Én: - Picim?
R: - Na szia, átvisz az anyukám.
Én: - Hát az nagyon jó, mert én már félúton járok. Akkor légy szíves vegyetek fel.
R: - Rrrendben.
Én: visszafordulok és gyalogolok hazafelé.
Telefonom: csörög.
R: - Picim, merre vagy?
Én: - Időközben majdnem hazaértem. Itt vagyok a Honvéd utca és az Andrássy utca kereszteződésénél. Tehát szerintem pont mögöttem vagytok. (megfordulok, és bevetem magam Rékáék kocsija elé)
R: még mindig a telefonba. - Hogyha azt veszed észre, hogy egy szélvédőn vagy, akkor jó helyen jársz.

Én: bepattanok a kocsiba. - Sziasztok, barátaim!
Kati: - Hát szevasz!
R: - Nem tudtam, hogy ilyen villám lettél.
Én: - Nem villám vagyok, hanem iszonyatosan kövér, (röhögés) és ezért minden alkalmat megragadok a mozgásra.
R: - Hát akkor nagyobb a mozgásigényed, mint az enyém.
K: - Az biztos. Te két napig nem eszel, de utána bepótolod.

Köszönjük. Ezeket még tegnap este akartam közzétenni, de valamiért nem nyílt meg nekem a blogger.

how beautiful you really are to me

Most éppen a Boniface-et írom, és valamiért hatalmas késztetést éreztem arra, hogy kifessem a körmeimet hófehérre, és fekete csillámos virágot fessek a gyűrűsujjam körmére, szóval meg is tettem, és meglepően jól sikerült ahhoz képest, hogy most csináltam ilyet először. Azon tűnődöm, hogy mi van már ezzel a Boniface-szel, mert tényleg nagyon szeretem írni, azonban arra jöttem rá, hogy semmiféle kiszámíthatatlan fordulat nincsen benne, és szerintem csak nekem ilyen izgalmas és élvezetes és egyedi, hogy vámpír, és akkor ilyen szerelmes történet van köré kanyarítva, amiben Boniface igazából nem vesz részt, de mégis ő a főszereplője és a központi alakja az egésznek. Mondjuk így leírva nem is tűnik annyira szörnyűnek, meg ha én ezt könyvben olvasnám, akkor nekem természetesen nagyon tetszene, de nem vagyok benne biztos, hogy mások is így vannak-e ezzel. (ennek örömére most egy barackszínű pöttyöt pöttyintettem a virág közepére a körmömön, hogy mindenki láthassa, hogy az virág. :D) Na mindegy, most éppen nem tudom, hogy úgy döntsek-e, hogy Bonfice nyílt lapokkal játszik, és elárulja Williamnek a tervét, vagy pedig ne. Lehet, hogy sokkal izgalmasabb lenne, ha William is mindenről tudna, na de leszarom, úgy lesz, és kész, nem maradok az eredeti tervnél, mert abból sosem sül ki jó, mindig azok a részek a legjobbak a könyveimben, amelyekre én magam sem számítok.
Tegnap este alkottam két nagyon jó verset. Kiemelkedő teljesítményeket nyújtogatok itt önmagam felé.

(Laura, itt van az a fekete fülbevalód, amit Nógrádon a kedvencednek nyilvánítottam. Én magam ugyan eddig egyszer sem találkoztam vele, de ma itt volt az asztalomon, mert ma Bodza azzal játszott, és anya elvette tőle, úgyhogy betettem az ékszeres dobozomba, MOST MÁR AZ ENYÉM! Nem, majd jövő hét hétfőn visszakapod, habár neked úgyis mindegy, ha a másik fele megvan, mert mindig csak a pár egyik részét teszed egyszerre a füledbe, tudom, mert most azzal menőzök éppen, hogy mennyire jól ismerlek.)

Réka?

kilenc darab málnalekváros derelye

(azt ettem Lauránál kábé két órával ezelőtt)

Na, az előbb írtam levelet Lellének, és mivel már ide is akartam valamit értekezni a Luxe Girlről, most megteszem, mert meglepő véleményeket formáltam róla, és azt fogom ide is bemásolni, amit Lellének írtam, mert egy paraszt vagyok.
"Azonban én tudod, min lepődtem meg? Hogy megkaptam a nagymamámtól a Luxe Girlt karácsonyra, és azt hittem, hogy az valami olyasmiről fog szólni, hogy amerikai újgazdag gyerekek, de főleg a luxe girl, úgy élnek, mint régen a királyi családok, és nem tudják, hogy hova szarjanak már a pénzüktől, erre meg elolvastam, és rohadt jó volt! Igaz, hogy Amerikában játszódik, de az 1800-as években, nem napjainkban, és annyira jó volt, mert én nagyon szeretem az angol és/vagy Angliában játszódó történeteket, de annyira jól esett most egy ilyen tipikus amerikai csillogásos bizbaszt olvasni, és tudod, miért? Mert nem volt bugyuta, kicsit sem. És rögtön beleszerettem körülbelül az összes szereplőbe, és annyira tetszett, hogy több szálon fut, és több szemszögből van, mert hiába volt minden szereplő idegesítő a másik szemszögéből, amint az ő részéről is elolvastam a dolgokat, rögtön megkedveltem, és ez csak nagyon kevés könyvben fordul elő. Íííímádom. És most olyan disznó leszek, hogy közzéteszem ugyanezt a blogomban is, mert már öt napja nem írtam bele, és amúgyis akartam odakommentálni valami kritikát erről a könyvről."
Köszönöm.
És még a Macskadémonról is akartam írni, mert szombaton láttam a színházban anyával, és nagyon jó volt, mert a Madáchnak egy kis félreeső szegletében volt, vagyis valami pici teremben, és érkezési sorrendben kellett leülni, ami nekem nagyon szimpatikus volt (úristen, úgy akartam leírni, hogy színpatikus...) - főleg miután úgy elkéstünk, hogy az első felvonást az ajtóból néztük végig, de onnan legalább mindent láttunk. Hat szereplő volt, nagyon jó szövegek és nagyon jó dalok, és csak egy zongora kísérte az énekeket. És nagyon sok jó dolog ért, anyával nagyon jókat röhögtünk rajta, és Karafiáth Orsolya írta az egészet, és láttam is testközelben, sőt, még azt is mondtam neki, hogy köszönjük, mert a második felvonás előtt ő adta át nekünk a helyét, hogy le tudjunk ülni és jól lássunk (mert ugye ez volt a premier). És emellett még szerintem mindenki nagyon jól játszott, és ez a Szemenyei János nagyon tehetséges, és nagyon jól alakította a démont, és ebben a mondatban csak három nagyon volt. És tök jól jött ki, amikor ugye teljesen véletlenül odapillantottam, ahol azok a színészek ültek, akik éppen nem voltak színpadon, és a főszereplő is ott ült, és ő is pont rám nézett, és én is rágtam a körmöm, meg ő is (pedig én le akarok szokni), aztán mindketten kivettük a szánkból a kezünket és egymásra vigyorogtunk, aztán én tovább bámultam a cselekményt a színpadon, ő meg nem tudom, mit csinált, mert nem néztem rá többet, mert olyan furcsa volt, hogy ilyesfajta kontaktusba lehet ilyen könnyen kerülni azzal az emberrel, aki az előbb még ott fent ugrált és mindenki csodálkozva nézte. Lehet, hogy ez csak nekem ekkora trauma, mármint pozitív értelemben.
Most azonban tíz percet beszéltem apával telefonon, és konstatálnom kellett, hogy már legalább három napja nem fáj a torkom, hanem olyan, mintha lenne rajta egy ilyen vékony hártya, ami rezeg, és nem fáj, csak olyan kellemetlen, mert mintha mindig leragadna aztán felszakadna, de most nem a megfázásos slejmről értekezek itt kimerítően, hanem csak képletesen mondom, hogy ilyen érzés van a torkomban.
I'M STARTING WITH THE MAN IN THE MIRROR

100. bejegyzés

Na, ebben a jubileumi bejegyzésben közlöm, hogy az izéponthun volt egy olyan, hogy be kell írnod a születési dátumodat, és akkor kihozza, hogy mi volt aznap az első a slágerlistán Angliában, Amerikában vagy Ausztráliában. Az én születésem napján Angliában Celine Dion - Think Twice, Amerikában Creep - TLC, Ausztráliában Cranberries - Zombie. :D Milyen sokat elárul későbbi életemről és rólam az utolsó cím. Köszönöm.

pearly shine

(a címet a labellómról néztem)

Rájöttem, hogy nekem azért tetszett olyan roppant módon a Hívj be!, mert ahogy anya is mondta, az a jó benne, hogy több szálon fut, meg hogy nincsenek benne túlmagyarázva a párbeszédek. Most a Boniface-t írom, és kicsit elgondolkodtam ezen, szóval elkezdtem ezt a dolgot, hogy Boniface gondolatain kívül nem igazán fűzök semmit a párbeszédekhez, de arra is rá kellett döbbennem, hogy mivel én általában E/1-ben kommentálom a dolgokat, nem is igazán tudna több szálon futni semelyik könyvem, csak akkor, hogyha több szereplő is lenne benne, aki E/1-ben meséli. Viszont, az Ayden és a Völgy, ami E/3, nos, mindkettő több szálon fut, szóval nem is vagyok olyan szörnyű, ráadásul ez valamilyen szinten ösztönös, mert az Aydent is úgy akartam írni, hogy csak Ayden szemszögéből, aztán már Deena meg Laura is belekeveredett, és csakúgy jöttek, a Völgyet meg csak Alex és Gwen szemszögéből akartam, de aztán már mindenkinek a szemszögéből írtam. Teljesen jó vagyok. :)
Na mindegy, nem tudom, hogy mi a lényeg, csak az értelmes gondolataimat kívántam megosztani a nagyközönséggel.

non, je ne regrette rien

De a múltkor, vagyis még nagyon múltkor, amikor Laura látta az Eredetet, akkor mondta, hogy benne van ez a szám, és kérdezte tőlem, hogy mi a szart jelenthet az, hogy non, je ne regrette rien, én meg mondtam, hogy fogalmam sincs, mert én nem tudok franciául, de most rájöttem, hogy hülyék vagyunk, és ehhez nem is kell franciául tudni (egyébként én nem gondoltam komolyan, hogy nem tudok franciául, miután néhányszor sikerül is megszólalnom, és értelmes mondatokat kinyögnöm, de most véletlenül ráakadtam Jázmin blogjára, elolvastam azt a bejegyzést, amit franciául írt, és megint rájöttem, hogy én bizony nem tudok franciául), mert regrette, az angolul is regret, vagyis megbánás, szóval annyit jelent, hogy nem, nem bántam meg semmit. Igen. És remélem, hogy ez valóban Laura és köztem történt meg, és nem csinálok hülyét itt magamból.
RÉKA, jössz zumbázni vagy nem és mi a szar van és miért nem hívsz és miért lehet egyáltalán kérdés hogy jössz-e te csúnyabuta?!
Fúj, de utálom, hogy Szebi nem jön holnap suliba, és fúj, de utálom, hogy az ájpoddal megint valami baj van, mert feltöltöttem két napja, azóta egyáltalán nem hallgattam, és most meg lemerült megint teljesen, pedig akkor szokott három nap alatt lemerülni, hogyha mind a három nap alatt hallgatom. Most vagy arra tudok gondolni, hogy bekapcsolva hagytam a zenét, de nem hiszem, mert mindig direkt megnézem, vagy egyszerűen szar. És az is zavar, hogy amióta apa berakta a fagyasztóba, azóta oldalt meg alul az usb-nél így kivilágít, amit nem tudok szavakkal érzékeltetni, de eddig nem csinálta. És azt is csinálja, hogy amikor megnyomom a bekapcsolóját, akkor nem hozza be rögtön a menüt, hanem pár mp-ig azt az apple logót mutatja. És nem vagyok én olyan hisztis ribanc, hogy mindeme szörnyűség idegesítsen, csak éppen eddig nem csinálta, és most félek, hogy valami baja van.

(És a Márk egy hülyeidióta, mert nekem nem mondta azt a rajztanár, hogy csöcsös, mert az egy undorító szó, és különben is miért mondta volna, és nem akarom most hetekig ezt hallgatni, és nem is fogom, mert ha holnap is elmondja, akkor megölöm, nem, már ma megölöm.)

i look up to the heavens but night has clouded over

Íííímádom én Enyát. A múltkor is arra, hogy elkezdjem átjavítani a Címtelent, ő vett rá a Wild Childdal, most pedig az Anywhere ist hallgatom, és rájöttem, hogy még mindig ííímádom a Címtleen minden szereplőjét, egy csomónak másik nevet fogok adni, a gályánt és ezt is le fogom szedetni a bookline-ról, mert mindkettő szörnyű, ki fogom javítani a címtelent, miközben Enya számokat hallgatok, ihletek fognak az agyamba ömleni, mint most, és remekül fogom érezni magam. Ezenközben pedig befejezem a Boniface-t, az Anne Hoopert, újraolvasom az Aydent, kijavítom és befejezem a második részét. A Quija táblát békén hagyom. Ó, csak már lenne kész minden, és akkor tudja-e valaki, hogy mit kezdenék el? A skizofrénes esküvős könyvemet megírni, és a Gyermekláncfűt is. Hú, de jó lenne. Hú, de jó is lesz. Ezennel fogadom, hogy minden egyes délután írni fogok, amikor nem kell magányos egómat megosztanom valaki mással. Köszöntem a figyelmet, rohadjon meg mind, akinek síszünete van.

"és egy ilyen kotványos tudva sumborgott-böndörgött a sok farkas!"

Voltam fordrásznál, íme az eredmények (6 centit vágtak belőle...) :

Anya: - Na milyen jó lett a hajad, ezzel nem is tudom olyan nőies vagy, vagy olyan...
Én: - Elegáns.
Anya: - Az.
Különben azért, mert nem középen van a választék, hanem oldalt.

Nati: - Levágták a hajadat, jaaaj, de fura!

Szebi: - Nagyon szép vagy. Nagyon szép a hajad. Rövidebbre is vágathattad volna. Mondjuk idáig (a fülem alá mutat). A jövőhéten vágasd le idáig. Nagyon szép a hajad.

Néhány fiú: az a furcsa elismerő tekintet, ami arról árulkodik, hogy fogalmuk sincs, miért nézek ki ma jobban, mint máskor.

Viki: kbé a 4. óra tájékán. - Fodrásznál voltál?

Gergő: - Szép a szemed.

Valaki (komolyan nem emlékszem, hogy ki): - Úgy nézel ki, mint az egyik színésznő.

Marcsi: - Jó lett a hajad, csajszi!

Réka: - Aaa, de fejlett nyakláncod van! (egy 10 centiméteres rézbagoly lóg a nyakamban hatalmas fekete szemekkel)
Én: - Kösz. Nem láttad még? De, már láttad vagy háromszor.
R: - Nem, még soha-soha nem láttam.
Én: - Mindig látod, és mindig ezt mondod.
R: - Soha-soha-soha.
Én. - Jó, picim, pszt.
R: - És ilyen fejlett hajjal se láttalak még.
Én: - Mert tegnap voltam fodrásznál, és levágták.
(kb fél óra múlva)
R: - Jaj, picim, ma nagyon szép vagy, te nem lehetsz szép, amíg én csúnya vagyok!
Én: - Te nem csúnya vagy, hanem hülye, mert nagyon szép vagy, és sokkal szebb vagy, mint általánosban.
R: - Hát annál nem nehéz sokkal szebbnek lenni! Te azonban nagyon hasonlítasz valamelyik színésznőre.
Én: - Ma már mondták ezt nekem.
R: - De melyikre? ... Talán a Sacrlett Johanssonra, de ilyen nagy bókot mégsem mondok neked.
Én: - Pedig Szebi is mindig azt mondja, hogy úgy nézek ki, mint az.
R: - Akkor rohadj meg.


Köszönöm a jókívánságokat és észrevételeket. :D

it all seems so surprising

Ó, most pedig valamiért igazán buzis megszólalásokat adtam Boniface szájába, és most nem úgy jelent meg a lelki szemeim előtt, mint Jonathan Rhys Meyers, ahogyan a múltkor, hanem olyan volt, mint Brüno xd. Köszönjük. Várom, hogy mikor fog úgy festeni az agyamban, mint Drakula gróf, vagy Pocahontas. Vagy mondjuk Drew Barrymore. :D Na jó.

szarkonyat

El is felejtettem, hogy ANNYIRA JÓ ALKONYAT-PARÓDIÁT LÁTTAM! :) Szebi mutatta. Csak azt nem értem, hogy egy csomó nevet miért kell átváltoztatni teljesen értelmetlenül, a többit meg miért nem? Tehát Bella Beca volt, Jasper meg Jeremiyah, de Edward ugyanúgy Edward, és így tovább.

Beca: - Kerülöd a szexet, feltűnősködsz, és úgy öltözködsz, mint egy homokos. Tudom, mi vagy.
Edward: - Mondd ki. Hangosan.
Beca: - Egy Jonas Brother.
Edward: - VÁMPÍR! Az vagyok!
Beca: - Ez lett volna a második tippem.

Edward: nézi Becát alvás közben. - A légzésed a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.
B: fingik egyet.
E: kiesik az ablakon.

Beca: megy Jacob motorjával, közben E. folyamatosan megjelenik neki, és egyszercsak B. elkezd gitározni.
E: - Beca, tedd le a gitárt és ne utánozd Taylor Swiftet.

E: úgy csinál, mint a filmben, amikor a ventillátor felé fújja B. illatát.
B: leül mellé, elkezdi szagolgatni a saját haját. - Büdös vagyok?
E: - Igen! Nagyon! Halszagod van.
B: elővesz egy szendvicset, amiből ömlik ki a hal. - Uzsi.

Jacob: rohan Laurent felé, és átváltozik egy csivavává.
B: - Ennyi?!

James, Victoria és Laurent beállnak a halászcsónak elé. - Tudod, hogy kik vagyunk?
Halász: - A Black Eyed Peas?

Meg még volt, amikor a volturik, vagy mik ott álltak, és Dakota Fanning meg az a másik, vagyis az őket alakítók... na mindegy, ott volt a dakotafanninget játszó csaj, meg egy fiúvámpír, és a fiúvámpír ivott, és rá volt írva az üvegre, hogy true blood, és én ezt nagyon viccesnek találtam.

Beca:  - Porks. 3120 fő.
Vámpír: megöl egy csajt az út mellett, ahol Beca meg az apja mennek a kocsival.
B: - Vagyis csak 3119.

Beca apja (nem tudom, mi votl Charlie neve benne) - Megnőtt a hajad.
B: - Megnövesztettem.

Az volt a vége, hogy amikor B. és E. elkezdték ölelgetni egymást, odament egy csaj Jacom Teames pólóban, belevágott E. fejébe egy tüskés buzogányt, és ezt ordította. - JACOB A MENŐ, BAZMEG!

Köszönjük. Így leírva természetesen egy csöppet sem vicces egyik sem.

maybe the reason why are the doors are closed

Milyen értelmes sordarabkákat tudok én kiválasztani címnek.
Nem tudom pontosan, hogy mit akarok írni, csak az a baj, hogy most megint olyan furcsa, hatalmas erőt érzek magamban, mintha most éppen el kéne kezdenem valami világrengető könyvet magamról és az életemről, ami egy óriási nagy hülyeség, mert eddig háromszor próbálkoztam azzal, hogy részletesen leírjam az életemet, de sohasem úgy jött vissza, ahogy akartam, és két nap után meg is untam a részletes ecsetelést, meg különben is. Egyáltalán nem voltam képes olyan színben feltüntetni a dolgokat, mint ahogyan akartam. Talán akkor kellene megpróbálkoznom azzal, hogy leírjam az eddigi életemet, amikor 50 éves leszek, de akkor meg kinek van kedve leírni, hogy mi történt eddig, akármilyen érdekes is volt? Az csak úgy jó, ha éppen most írod, jelenben, elmondod, hogy milyen érzéseid vannak, stb. De a végén abból meg annyi tvájlájtos tininyavalygás lesz, mint annak a rendje, és szégyellem visszaolvasni, hogy ezek az én pillanatnyi gondolataim? Mert akkor ennyi erővel főbe is lőhetném magam.
Ezen a hétvégén sok olyan dolog volt, amitől ihletet kaptam, és úgy éreztem, hogy most, ez az, igen, ezzel kéne kezdeni, egy ilyen jelenettel, és talán nem is saját magamat leírni, és ami körülöttem zajlik, hanem valami összefüggő láncot fűzni belőle, de valahogy soha nem tudtam elkpani azt a kézenfekvő villanást, ami mindig úgy tűnt, hogy teljesen az orrom előtt van. És akkor sem tudtam volna leírni, ha valaki a kezembe nyom egy füzetet meg egy tollat. Nem, nem és nem. Mi az, ami már nagyon régóta bennem van, és ki kéne jönnie? (egy nagy adag szar, haha.) Olyan rossz. Fogalmam sincs, hogy mit kéne írnom, és olyan, mintha semmi nem jönne össze, és minden kicsúszna a kezemből. És nem arról van szó, hogy nincs kedvem írni, mert van. Nem arról van szó, hogy nincs ihlet, mert van. És nem arról van szó, hogy nincs időm írni, mert minden délután itthon vagyok, és van. És legszívesebben ettől a tehetetlenségtől megőrülnék és megölném magam.
És mi van? A Boniface nagyon jó, igen, ismét férfi vagyok, mindenkinek kiszívom a vérét, gyilkolászok, nagyon jó. A címtelen történet újraírásából továbbra is hat oldal van kész, és hiába érzek késztetést, hogy folytassam, ahányszor megnyitom, mindig azt érzem, hogy sokkal több mindent tudnék kezdeni magammal, minthogy egy már készenlévő könyvet - tény, hogy szar - újraírjak. Semmi kedvem belekezdeni a Ryan folytatásába, mert minek? A Quija tábla sem hozta meg azt a jó érzést, amit vártam tőle, és nem is tudom írni, mert egy nagy szar, meg á, annyira unalmas már ez a kísértetes szar. Az Anne Hooperről meg ne is beszéljünk, én gondoltam, hogy tudok történelmi regényt írni? Úgy, hogy a Philippa Gregory könyvekből, a Tudorokból meg a Wikipédiából és a Révai Lexikonból élek? Hát még körülbelül ezer könyvet kellett volna elolvasnom, hogy hitelesen adhassam vissza, és ne ugyanazt adjam vissza, amit mások írtak eddig.  A verseimről pedig inkább szót sem ejtek.
Különben meg lehet az ember lábfejeiben izomláz, vagy roppant ügyesen mind a kettőt egyszerre húztam meg?


Ő: - Szedd ki légy szíves a térdemből a gyomrod, vagyis a gyomromból a térded, köszönöm.

Én: - Tönkrement a lámpám.
Ő: - Miért?
Én: - Mert szétesett.
Ő: - Persze, hogy szétesett, hát már nincs menete, ki van törve az egész.
Én: - Jó, de hogy fogok én olvasni?
Ő: - Most olvasni akarsz?
Én: - Nem, de ha elmész, hogy fogok olvasni? (megcsinálom) Most megcsináltam, de nem jó.
Ő: - Megcsináljam én?
Én: - IGEN!
Ő: - Istenem.

Ő: - Hol vannak a részei ennek a lámpának?
Én:  - Ott.
Ő: - Ja, látom. Látom.
Én: megpróbálok odaférkőzni.
Ő: - Ha a nyakamba könyökölsz, akkor is látom.

Szülinapi vacsora.
Marcsi (nagymamám): - Na gyere, ülj ide mellém.
Matyi (Szebi apja): - De nincs simogatás!

Matyi: - Hát én nem merem beletörölni a számat ebbe a szalvétába.
Én: - Pedig azért van.
Matyi: - Nem, hát ez mekkora? Húsz ember bele tud törölközni. Majd ha a Szebi beletörölte a száját, akkor én is beletörlöm az enyémet.
Marcsi: szétnyitja a sajátját. - Mér', most mi bajod van vele?
Matyi: - Ez óriási nagy.
Ez nem tudom, miért volt vicces, de mindenki fetrengett a röhögéstől.

Anya: - Na, egyetek még. De csak annyit, hogy a torta is belétek férjen.
Matyi: - TORTA?!
De ez csak azért volt vicces, mert körülbelül úgy kérdezte, mintha nem tudta volna, hogy a születésnapokon tortát is szokás enni.

Matyi: leszedi a citromot a tortáról, és a szájába készüli tömni.
Én: - Te megeszed a citromot?
Matyi: - Ne? (visszateszi a tányérra)

Köszönjük. Nem tudom, még nagyon sok vicces volt. (az elején a nyavalygást senki ne olvassa el, de az nyavalygás vagy nyavajgás?)
 

jajúristen!

Most Laura blogjában rányomtam a könyv címszóra, mert most olvastam ki a Filmszakadást, és kíváncsi voltam, hogy írt-e róla valamit anno, és megtaláltam egy rövid bejegyzést, aminek engedj be! a címe, és elolvastam, mert ugye roppantul emlékeztetett a hívj be!-re, és akkor láttam, hogy meg akarta nézni filmen, csak aztán nem nézte meg, mert megjelent vörös pöttyös könyvben. És Detti meg írt neki egy kommentárt, hogy ne is olvassa el, mert neki nem tetszett, de a film jó. Hát akkor meg most már rájöttem, hogy kire emlékeztem, aki írt a hívj be!-ről, és akkor ez nagyon rossz, mert én úgy emlékeztem, hogy az a valaki azt írta, hogy tetszett neki, de akkor nem tetszett Dettinek, és akkor nem tudok róla értekezni senkivel. Egyébként engem mostanában nem érdekel, hogy ráteszik-e a hatásvadász vörös pöttyöt a könyvekre, mert általában azok a legjobban, jó, ott az a sok szar vámpíros is, de a rettentő gyönyörűség és vörös pöttyös, a hívj be! is, és a téboly is, amit most kaptam a szülinapomra, és szerintem nagyon jó lesz. :)
Na csak ennyit akartam megosztani mindenkivel. Elnézést.

Bonifác

Éppen a Boniface-et írom, és most egy lány vérét készül kiszívni, és az előbb valamiért, ahogy így pergett a jelenet a lelki szemeim előtt, Boniface önnön indíttatásból úgy jelent meg, mintha Jonathan Rhys Meyers volna, és nagyon megijedtem tőle, mert eddig més sohasem volt ilyen, meg amúgy sem úgy néz ki, és Boniface magas, J. R. M. pedig seggdugasz. Na mindegy, megint okos voltam.

i was told it was all mine then i got laid on a ley line

Nekem az énektanárbácsim az annyira rohadtul menő, hogy tegnap benne volt a Nekedvalóban, aztán ma reggel a Reggeliben, ma este benne lesz a Fókuszban, és holnap este meg a Való Világban, és én csak rémülten kapkodtam a fejem, amikor mindezt meghallottam. Mert én ugye nem nézek valóvilágot meg nem nézek tévét sem, csak akkor, ha Szebi itt van, vagy ha én vagyok valahol, ahol a rokonaim tévéznek. Magamtól kábé két éve nem kapcsoltam be a tévét. Na mindegy, szóval a gimink általánosában is ugyanő (?) az énektanár, és ott is mindenki erről beszél, hogy bennelesz a tévében, meg nálunk is, mert állítólag most a vv-ban tanárok vannak, vagy mi a szar. Nem tudom, mert eddig egy részt sem láttam belőle. De hogy lehet benne az énektanárom? Jaaj, ezt a hülyeséget. :D

Nati: - Van gumicukrom.
Én: - Akkor adjál.
N: - De a másik teremben hagytam.
Én. - Akkor meg ne beszélj róla.

won't you stay with me? oaoaoaoaoaaaah

Köszönöm minden drágaságomnak, aki felköszöntött, és a három barátosnőmnek majd holnap válaszolok, csak most éppen nagyon fáradt vagyok. És köszönöm a remek és gyönyörű és hasznos és praktikus ajándékokat mindenkinek, és köszönöm az iskolában a munkásoknak, hogy ma utánam fütyültek, és köszönöm a classmate-emnek, hogy kijelentette, hogy megölelne, csak van barátom, és köszönöm a kutyaszarnak, hogy majdnem beleléptem, és köszönöm az anyukámnak, hogy reggel kaptam tőle a könyvek mellé színházjegyet is, és megpróbáltam elolvasni a tartalmát, de egyáltalán nem tudtam értelmezni, úgyhogy most elolvastam és nagyon tetszik, és köszönöm a nagymamámnak, hogy felhívott közölni, hogy minden vágyam és álmom teljesüljön, és köszönöm Matyinak, hogy megjavíttatta az ájpodomat, és ki is fizeti a szülinapom alkalmából, és köszönöm apának, hogy amikor felhívtam, akkor nem köszönt, csak rám ordított, hogy boldog születésnapot, köszönöm Rékának, hogy azután is elfelejtette a szülinapomat, hogy háromszor látott végigflangálni a lakásban az ajándékaimmal, majd 10 percig bámult, aztán észbekapott és felköszöntött, köszönöm a... zumbát, és köszönöm végül, de nem utolsó sorban Szebinek, hogy ma is meglepett és nagyon aranyos volt, és limitált kiadásos labellót szerzett nekem, amit Réka szerint túlmisztifikáltam, de én ezt a szót utálom, és hogy kaptam nagyon szép fülbevalót még, és hogy a karácsonyi lidércnyomás annyira jó, hogy beszarok. :) Ja, és köszönöm a Zarának meg a Jack and Jonesnak, hogy minden gatyát elszabnak újabban.
Csá.