maybe the reason why are the doors are closed

Milyen értelmes sordarabkákat tudok én kiválasztani címnek.
Nem tudom pontosan, hogy mit akarok írni, csak az a baj, hogy most megint olyan furcsa, hatalmas erőt érzek magamban, mintha most éppen el kéne kezdenem valami világrengető könyvet magamról és az életemről, ami egy óriási nagy hülyeség, mert eddig háromszor próbálkoztam azzal, hogy részletesen leírjam az életemet, de sohasem úgy jött vissza, ahogy akartam, és két nap után meg is untam a részletes ecsetelést, meg különben is. Egyáltalán nem voltam képes olyan színben feltüntetni a dolgokat, mint ahogyan akartam. Talán akkor kellene megpróbálkoznom azzal, hogy leírjam az eddigi életemet, amikor 50 éves leszek, de akkor meg kinek van kedve leírni, hogy mi történt eddig, akármilyen érdekes is volt? Az csak úgy jó, ha éppen most írod, jelenben, elmondod, hogy milyen érzéseid vannak, stb. De a végén abból meg annyi tvájlájtos tininyavalygás lesz, mint annak a rendje, és szégyellem visszaolvasni, hogy ezek az én pillanatnyi gondolataim? Mert akkor ennyi erővel főbe is lőhetném magam.
Ezen a hétvégén sok olyan dolog volt, amitől ihletet kaptam, és úgy éreztem, hogy most, ez az, igen, ezzel kéne kezdeni, egy ilyen jelenettel, és talán nem is saját magamat leírni, és ami körülöttem zajlik, hanem valami összefüggő láncot fűzni belőle, de valahogy soha nem tudtam elkpani azt a kézenfekvő villanást, ami mindig úgy tűnt, hogy teljesen az orrom előtt van. És akkor sem tudtam volna leírni, ha valaki a kezembe nyom egy füzetet meg egy tollat. Nem, nem és nem. Mi az, ami már nagyon régóta bennem van, és ki kéne jönnie? (egy nagy adag szar, haha.) Olyan rossz. Fogalmam sincs, hogy mit kéne írnom, és olyan, mintha semmi nem jönne össze, és minden kicsúszna a kezemből. És nem arról van szó, hogy nincs kedvem írni, mert van. Nem arról van szó, hogy nincs ihlet, mert van. És nem arról van szó, hogy nincs időm írni, mert minden délután itthon vagyok, és van. És legszívesebben ettől a tehetetlenségtől megőrülnék és megölném magam.
És mi van? A Boniface nagyon jó, igen, ismét férfi vagyok, mindenkinek kiszívom a vérét, gyilkolászok, nagyon jó. A címtelen történet újraírásából továbbra is hat oldal van kész, és hiába érzek késztetést, hogy folytassam, ahányszor megnyitom, mindig azt érzem, hogy sokkal több mindent tudnék kezdeni magammal, minthogy egy már készenlévő könyvet - tény, hogy szar - újraírjak. Semmi kedvem belekezdeni a Ryan folytatásába, mert minek? A Quija tábla sem hozta meg azt a jó érzést, amit vártam tőle, és nem is tudom írni, mert egy nagy szar, meg á, annyira unalmas már ez a kísértetes szar. Az Anne Hooperről meg ne is beszéljünk, én gondoltam, hogy tudok történelmi regényt írni? Úgy, hogy a Philippa Gregory könyvekből, a Tudorokból meg a Wikipédiából és a Révai Lexikonból élek? Hát még körülbelül ezer könyvet kellett volna elolvasnom, hogy hitelesen adhassam vissza, és ne ugyanazt adjam vissza, amit mások írtak eddig.  A verseimről pedig inkább szót sem ejtek.
Különben meg lehet az ember lábfejeiben izomláz, vagy roppant ügyesen mind a kettőt egyszerre húztam meg?


Ő: - Szedd ki légy szíves a térdemből a gyomrod, vagyis a gyomromból a térded, köszönöm.

Én: - Tönkrement a lámpám.
Ő: - Miért?
Én: - Mert szétesett.
Ő: - Persze, hogy szétesett, hát már nincs menete, ki van törve az egész.
Én: - Jó, de hogy fogok én olvasni?
Ő: - Most olvasni akarsz?
Én: - Nem, de ha elmész, hogy fogok olvasni? (megcsinálom) Most megcsináltam, de nem jó.
Ő: - Megcsináljam én?
Én: - IGEN!
Ő: - Istenem.

Ő: - Hol vannak a részei ennek a lámpának?
Én:  - Ott.
Ő: - Ja, látom. Látom.
Én: megpróbálok odaférkőzni.
Ő: - Ha a nyakamba könyökölsz, akkor is látom.

Szülinapi vacsora.
Marcsi (nagymamám): - Na gyere, ülj ide mellém.
Matyi (Szebi apja): - De nincs simogatás!

Matyi: - Hát én nem merem beletörölni a számat ebbe a szalvétába.
Én: - Pedig azért van.
Matyi: - Nem, hát ez mekkora? Húsz ember bele tud törölközni. Majd ha a Szebi beletörölte a száját, akkor én is beletörlöm az enyémet.
Marcsi: szétnyitja a sajátját. - Mér', most mi bajod van vele?
Matyi: - Ez óriási nagy.
Ez nem tudom, miért volt vicces, de mindenki fetrengett a röhögéstől.

Anya: - Na, egyetek még. De csak annyit, hogy a torta is belétek férjen.
Matyi: - TORTA?!
De ez csak azért volt vicces, mert körülbelül úgy kérdezte, mintha nem tudta volna, hogy a születésnapokon tortát is szokás enni.

Matyi: leszedi a citromot a tortáról, és a szájába készüli tömni.
Én: - Te megeszed a citromot?
Matyi: - Ne? (visszateszi a tányérra)

Köszönjük. Nem tudom, még nagyon sok vicces volt. (az elején a nyavalygást senki ne olvassa el, de az nyavalygás vagy nyavajgás?)