(azt ettem Lauránál kábé két órával ezelőtt)
Na, az előbb írtam levelet Lellének, és mivel már ide is akartam valamit értekezni a Luxe Girlről, most megteszem, mert meglepő véleményeket formáltam róla, és azt fogom ide is bemásolni, amit Lellének írtam, mert egy paraszt vagyok.
"Azonban én tudod, min lepődtem meg? Hogy megkaptam a nagymamámtól a Luxe Girlt karácsonyra, és azt hittem, hogy az valami olyasmiről fog szólni, hogy amerikai újgazdag gyerekek, de főleg a luxe girl, úgy élnek, mint régen a királyi családok, és nem tudják, hogy hova szarjanak már a pénzüktől, erre meg elolvastam, és rohadt jó volt! Igaz, hogy Amerikában játszódik, de az 1800-as években, nem napjainkban, és annyira jó volt, mert én nagyon szeretem az angol és/vagy Angliában játszódó történeteket, de annyira jól esett most egy ilyen tipikus amerikai csillogásos bizbaszt olvasni, és tudod, miért? Mert nem volt bugyuta, kicsit sem. És rögtön beleszerettem körülbelül az összes szereplőbe, és annyira tetszett, hogy több szálon fut, és több szemszögből van, mert hiába volt minden szereplő idegesítő a másik szemszögéből, amint az ő részéről is elolvastam a dolgokat, rögtön megkedveltem, és ez csak nagyon kevés könyvben fordul elő. Íííímádom. És most olyan disznó leszek, hogy közzéteszem ugyanezt a blogomban is, mert már öt napja nem írtam bele, és amúgyis akartam odakommentálni valami kritikát erről a könyvről."
Köszönöm.
És még a Macskadémonról is akartam írni, mert szombaton láttam a színházban anyával, és nagyon jó volt, mert a Madáchnak egy kis félreeső szegletében volt, vagyis valami pici teremben, és érkezési sorrendben kellett leülni, ami nekem nagyon szimpatikus volt (úristen, úgy akartam leírni, hogy színpatikus...) - főleg miután úgy elkéstünk, hogy az első felvonást az ajtóból néztük végig, de onnan legalább mindent láttunk. Hat szereplő volt, nagyon jó szövegek és nagyon jó dalok, és csak egy zongora kísérte az énekeket. És nagyon sok jó dolog ért, anyával nagyon jókat röhögtünk rajta, és Karafiáth Orsolya írta az egészet, és láttam is testközelben, sőt, még azt is mondtam neki, hogy köszönjük, mert a második felvonás előtt ő adta át nekünk a helyét, hogy le tudjunk ülni és jól lássunk (mert ugye ez volt a premier). És emellett még szerintem mindenki nagyon jól játszott, és ez a Szemenyei János nagyon tehetséges, és nagyon jól alakította a démont, és ebben a mondatban csak három nagyon volt. És tök jól jött ki, amikor ugye teljesen véletlenül odapillantottam, ahol azok a színészek ültek, akik éppen nem voltak színpadon, és a főszereplő is ott ült, és ő is pont rám nézett, és én is rágtam a körmöm, meg ő is (pedig én le akarok szokni), aztán mindketten kivettük a szánkból a kezünket és egymásra vigyorogtunk, aztán én tovább bámultam a cselekményt a színpadon, ő meg nem tudom, mit csinált, mert nem néztem rá többet, mert olyan furcsa volt, hogy ilyesfajta kontaktusba lehet ilyen könnyen kerülni azzal az emberrel, aki az előbb még ott fent ugrált és mindenki csodálkozva nézte. Lehet, hogy ez csak nekem ekkora trauma, mármint pozitív értelemben.
Most azonban tíz percet beszéltem apával telefonon, és konstatálnom kellett, hogy már legalább három napja nem fáj a torkom, hanem olyan, mintha lenne rajta egy ilyen vékony hártya, ami rezeg, és nem fáj, csak olyan kellemetlen, mert mintha mindig leragadna aztán felszakadna, de most nem a megfázásos slejmről értekezek itt kimerítően, hanem csak képletesen mondom, hogy ilyen érzés van a torkomban.
I'M STARTING WITH THE MAN IN THE MIRROR
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése