rattata!

Még csak néhány órája van fent a felső ideiglenes fogszabályzóm, de máris elvette minden élethez való kedvemet, de főként: az evéshez való kedvemet. Amikor eszem, olyan, minthogyha két kés lenne a számban, ami szanaszéjjel kaszabolja a nyelvemet, valahányszor rágok, úgyhogy úgy hiszem, le fogok egy kicsit fogyni. Legalábbis reménykedem benne.
Ó, annyira jó és vicces volt ma Lauránál! Aaaa.
Nos, semmi más értelmeset nem tudok közölni, csak azt, hogy apukám választás elé állított: vagy angolból csinálom meg két éven belül a felsőfokút, vagy franciából a középfokút, és azonnal döntsem el. Mindkettő lehetetlennek és távolinak tűnik, és noha magam is tudom, hogy nem ártana már kitalálni, egyáltalán nem tudom rávenni magam, hogy eldöntsem. Nyár óta, amióta angolból megcsináltam a középfokút, a tököm tele van vele, hogy a tanárok kedvenc szófordulatával éljek, szóval semmi kedvem megint azzal foglalkozni, viszont a francia középfokútól meg annyira messze állok, hogy ihajcsuhaj (hogy ludas Matyi kedvenc szófordulatával éljek). Kiolvastam a Lolitát, és igazán tetszett, csak kár, hogy olyan szenvedve olvastam el a végét, mert miután Lolita felnőtt és Humbert nem volt többé pedomaci, már egyáltalán nem érdekelt, aztán amikor megint találtkozott Lolitával felnőttként, akkor nagyon rosszul esett, hogy ilyen csöves lett belőle, és hogy miért buta? Mert én Vladimir Nabokov helyében (na, ez elég merész, de mindegy) úgy alkottam volna meg Lolitát, hogy okos, mert ugye ki tudja használni a helyzetét, és felnőttként is ugyanolyan erőteljes és rafkós, mint gyerekkorában, és éppen ezért sikerült egy nagyon jó házasságot kötnie. Humbert riválisát pedig, akit a végén lelőtt, teljesen úgy képzeltem el, mint azt az undorító férfit, aki a Rémségek cirkuszában az a dagadt.
Most pedig Boniface-t szeretnék írni, avagy Ryant visszaolvasni. Az erőteljes, szarkasztikus, ironikus, vonzó férfikaraktereimre (illetve hímneműekre, mert Ryan ugye nem volt éppen felnőtt) van szükségem, akik az én gondolataimat közlik a világgal.