Így van, ugyanis ezt a tevékenységemet teljes mértékben elhanyagolom, ez pedig nem szép dolog. De hát most is, a hosszú hétvége alatt végig nem voltam itthon, meg már kedden és szerdán sem, és a laptopomat nem óhajtottam magammal cipelni, mert az utak 80 százalékát tömegközlekedéssel tettem meg, és semmi kedvem sem volt még a baszott nagy sporttáskán kívül azt is cipelni. A múlthéten hazatértek apáék Olaszországból, ahonnan 8 kiló sajtot és 5 kiló specket hoztak megdöbbentő módon. Ismét tekintélyünket tettük (vagy mit csináltunk, nem tudok fogalmazni) a for sale pubban, ahol már megint nagyon jó volt az étel és a zene. Az unokahúgaimat továbbra is imádom, habár bűnrosszak voltak egész idő alatt (mármint nem a for sale-ben, mert oda nem jöttek, hanem miklóson), de akkor is. A születés-és névnapjukra korcsolyát kaptam, amit azonnal magukra húztak, és Noéminek most volt először ilyesmi a lábán, de teljesen hiba nélkül ment vele, Luca már nem volt annyira ügyes, mint ő, de azért örülnék, ha elsőre ennyire tudnék menni én is. Ha minden igaz, hétvégén majd Szebi telefonjáról felteszek ide egy görkorizós videót róluk, de mindez csak akkor valósul meg, ha nem felejtem el.
Egyébként éppen egy órája tértem haza életem első spinningjéről, és most anniyra fáj a seggem, hogy ülni nem bírok, meg a tenyerem is, meg mindenem. Azóta már felfrissítettem magam egy remek hajmosással és egy remek almával és egy remek félüveg szénsavas vízzel. Ja, és egy remek piros körömlakkozással. Milyen univerzális vagyok egy óra alatt. Szóval azért ez a spinning elég félelmetes volt. Nem tudom, hogy a hangulatvilágítás okozta-e, vagy mi, de én valamiért annyire beszartam attól, hogy egy ilyen nagy bizgentyűt irányítok, vagyis pont, hogy nem irányítok, mert mindig elvitte a lábam, meg hiába szorítottam maxra azt az idióta lábas genyót, kétszer is kicsúszott, pont amikor bele kellett állni, meg amikor leggyorsabban tekertem, meg amikor legjobban élveztem. Hát a végén már tényleg féltem, mert addig tisztességesen csináltam, és az utolsó negyedórában annyira fájt a tenyerem, a fenekem és a lábam, hogy sem állni, sem támaszkodni, sem ülni nem bírtam, és csak arra vágytam, hogy kimásszak a kengyelből. Igaz, hogy 20 perccel tovább is tartott az egész, mert az első húsz meg azzal ment el, hogy nekünk segített beállítani a ketyeréinket. Ajj, annyira fáj a fenekem! Ja, és amikor leszállhattam végre, kábé összecsuklott a lábam. Pedig szemtanúk szerint nagyon jól bírtam, meg egyébként büszke vagyok magamra, mert az elejét teljesen végigtekertem, meg azt mondta a csaj, hogy ez most erősítő óra, és durvább, mint lenni szokott, ahhoz képest pedig nem is volt olyan rossz. Mindez különben azért történt, mert hétfőn közölték velünk, hogy nincs többé zumba, mert kevesen voltunk rajta.
Mióta eldöntöttem, hogy franciából érettségizek, azóta a tanár folyamatosan velem van elfoglalva, úgyhogy tessék elképzelni,hogy órán, amikor belejövök, már egészen folyékonyan beszélek! Vagy lehet, hogy csak úgy érzem, de nem hiszem, mert mindig nagyon megdicsér, és mindig azt mondja, hogy mérföldkövet léptem át a beszédben. Azonban csütörtökön megírjuk a szokásos négy oldalas két órás témazárót, addig is pedig kedvesen feladott 3 darab 100 szavas fogalmazást, és még 5 másik "egyszerű" feladatot. Mindezt ma. Nos, nem baj.
Mást azt hiszem, nem akartam. Megpróbálok a hét többi napján is jelentkezni. Amúgy holnap megyek fogorvoshoz, és megint meghúzzák, úgyhogy már előre rettegek. De remélem, hamar végzünk, mert Laurát már két hete nem láttam, a múlt keddre a pénteki angolunkat kellett áttenni a négynapos hétvége miatt.
Viszonthallásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése