we wish you a merry christmas

Most nagyon jó kis karácsonyi hangulat uralkodik a szobámban, ugyanis rendet raktam, kiporszívóztam, meggyújtottam két gyertyát, és olyan kis karácsonyi meleg van, mert nagyon dől a radiátorból a forróság, és úgy felmelegít most mindent. Meg előszedtem a kikás vagy ikeás (még mindig rohadtul nem tudom, hogy melyik melyik, és hogy mit honnan kell vásárolni) bögrémet, amibe kábé egy liter fér, és a pereme fehér, piros és zöld csíkos, az oldalán pedig rénszarvasok és fenyőfák mászkálnak, piros alapon fehérek. Azt hiszem, megnyugodott a kis lelkem a tegnapi (nem kis) érzelmi sokk után, pedig tegnap délutántól kezdve ma délig folyamatosan remegett a kezem és a lábam és hányingerem volt és szédültem, és mindig úgy éreztem, hogy mindjárt összeesek és soha többet nem tudok felkelni. A tetőpontjára tegnap este és ma délben hágott, amikor is mindkét alkalommal ültem, nem bírtam megmozdulni, háromszor fölálltam azzal, hogy kimegyek hányni, majd pedig annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam megfogni semmit. Aztán déltől háromig szédültem nagyon, de azért már nem volt olyan vészes, hogy közeledni véljem halálom óráját (jó, most ironikusan meg kritikusan írom, de azért tényleg nem volt olyan vicces), és amikor egész délután röhögtünk meg beszélgettünk Szebivel, én pedig a mínusz húsz fokban belenyomtam az arcomba egy fél jégkrémet, aztán meg az övébe is, nem voltam többet rosszul. Gondolom, a harmadik harmada a dolognak, már miután megtörtént, jól volt, és nem volt semmi baja, kiadta magából a kis feszültségét, és valószínűleg arra számított és várt, hogy mi majd jól összeveszünk és szakítunk. Hát, nem sikerült, csak mindenki előtt elvesztette a maradék tekintélyét is. (Egyébként nem azért írtam le ilyen titokzatosan, hogy mindenki úgy érezze, hogy kimaradt valamiből, vagy mert fel akartam idegesíteni bárkit is, hanem mert nem akarom megnevezni a harmadik személyt, nem is akarok gondolni rá, csak ki szerettem volna írni magamból.)
Kideült, hogy én tudok főzni. Ami nem nehéz, mert anya annyira jól elmagyarázta az egészet, hogy teljesen élvezetes volt megcsinálni, és tényleg úgy éreztem, hogy én csinálom egyedül, anya nem volt ott, nem is segített közben, előtte részletesen elmondta (aztán még kábé háromszor felhívtam közben), de azért végülis én csináltam, és jó nagy sikerélményeim voltak. Azt gondoltam eddig, hogy én sem a vezetésre, sem a főzésre nem leszek képes sohasem. De főztem az elmúlt két hétben carbonarát, tejfölöshúst tésztával, mustároshúst kukoricásrizzsel, és olyan húst, amit tepsiben kell megsütni, és nagyon finom, mert alul foghagyma van, felül meg rá van sütve a tejföl és a sajt. És mindenre emlékszem, hogy hogyan kell megcsinálni, szóval most igazán büszke vagyok a kis önmagamra.
Felhívtam Rékát, mert Daniel Hall, az Oxfordból jött angol különtanár írt, hogy tud minket vállalni. Már voltunk nála egy órán, és nagyon jó volt, gyönyörűen beszél, tök jófej, és azt mondta, ha üresedés van, szól. Már alig várom, hogy hozzá járjunk.
Mostanában különben jókat röhögök, mert még a múltkor Réka arra figyelmeztetett, hogy olvassam vissza a régi sulis beszólásokat, amiket és 106 oldalon gyűjtöttem össze, mert nagyon nagyokat fögök nevetni. És meg mondtam neki, hogy nem olvasom vissza őket, mert úgyis az összesre szó szerint emlékszem. Erre most valamelyik nap elkezdtem, és lássatok csodát, egyre sem emlékeztem igazán, szóval majdnem leborultam a székről itt a szobácskámban, és Tamás ki is rohant a fürdőszobából, mert azt hitte, hogy anya sír a hálóban.
Most körülbelül 6 könyvet olvasok már megint egyszerre. Matyi szólt, hogy vegyük meg nekem a karácsonyi ajándékomat, és úgy volt, hogy vagy cipőt szeretnék, vagy könyvet, de én a cipőtől nagyon megrettentem. Ugyanis az történt, hogy amikor voltunk vele moziban, akkor mutattam neki meg Szebinek a kirakatban egy cipőt, ami nagyon tetszett, és mondtam nekik, hogy milyen gyönyörű, mire két napra rá Matyi megkérdezte, hogy jó-e nekem, ha azt a cipőt megveszi karácsonyra, vagy inkább könyvet vegyen? Mire én ösztönösen rávágtam, hogy könyvet, és amúgy is úgy élt az emlékeimben, hogy az a cioő 40.000 volt (utóbb persze kiderült, hogy mindössze 13. 000). Na mindegy, szóval megvetettem vele magamnak a Szörnyek könyvét, ami nagyon jól néz ki, élénkzöld és fekete, leginkább valami mardekáros tankönyvet képzelnék el így, szörnykezek meg farkak meg csápok lógnak be a fedelére, és ilyen pikkelyes az egész könyv. Szóval el is kezdtem olvasni, most olvasom azt, mellette az Átváltozást, amit egy éve hagytam Ausztriában, és most hazahoztam, mellette pedig az Andersen-meséket, amik sokkal inkább felnőtteknek valók véleményem szerint, mint gyerekeknek, mert amelyiknek nem szomorú a vége, abban is mindig van valami, ami egy kicsit morbid. Mindezek mellett pedig újraolvasom a Milne-féle Micimackót (tehát nem a Walt Disney-csökevényt), mert imádom azokat az eredeti rajzokat, amiben tényleg úgy néznek ki a figurák, mint egy játék vagy mint egy igazi állat, nem pedig úgy, mint egy gumicukor, és nagyon szeretem annak a könyvnek az illatát. Ja, és mellette még olvastam az alkonyatparódiát is, de azt abbahagytam a  felénél, mert annyira irritált már. Most pedig el fogom még kezdeni a Borgia mennyasszonyt, ami asszem karácsonyra kaptam tavaly (vagy a névnapomra?), és egyszer már elkezdtem, de aztán inkább A szűz királynőt olvastam, és erről egészen meg is feledkeztem. Viszont ma Marcsi kijelentette, hogy én azt szerinte még ne olvassam el, mert az tizennyolcas, és nagyon-nagyon félelmetes, úgyhogy biztosan elkezdem.
Ennyi, azt hiszem. Cupp.