let me sail, let me sail

Körülbelül tízkor jön értem apa, és indulunk Szlovéniába, onnan pedig holnap Toscanára. Anya és Szebi most mentek el, mind a ketten dolgozni. És most egyáltalán nem blogolással kellene töltenem az időmet, hanem azzal, hogy szőrtelenítsek, körmöt fessek, és elpakoljam még a tisztasági cuccaimat, de eddig nagyon rendben eltettem a nokia töltőt, a fényképezőmet és töltőjét, valamint feldugtam az ipodot is tölteni, szóval igazán büszke vagyok magamra, mert tegnap felírtam egy lapra, hogy mit kell ma még csinálnom reggel, és nem gondoltam volna, hogy fél héttől kezdve ilyen friss leszek. És most Hedvig éppen szétszedi a szobámat, és amikor roppant igényesen közlöm vele, hogy Hedvig, menny má innen, akkor lesunyt fülekkel kirohan. Úúú, hogy fogok kibírni nyolc vagy kilenc napot (attól függ, hogy visszafelé is megállunk-e) Szebi és anya nélkül?! És Marcsi nélkül? És Laura nélkül? Úúú! Ez nem jó. És FÁBIÁN NÉLKÜL! Hát. Felháborító. És még Noncsiékkal sem volt időm találkozni, pedig ők Miklóson vannak. Legszívesebben mindenkit beszuszakolnék a bőröndbe. És másokat, akikről nem írom, hogy hiányozni fognak, azokat csak azért nem, mert nélkülük már több napot is kibírtam. Na mindegy. Most nem ilyen földi dolgokkal kell törődnöm, mint például az érzelmeim, hanem készülődnöm kell. És felöltöznöm. És pakolásznom. És tegnap levágattam a hajam majdnem vállig, és nagyon kevés lett és nagyon rövid, de senki ne hullajtson könnyeket érte, mert megdöbbentően élvezem, hogy nincsen hajam, és mire hazajövök Toscanáról, már szerintem ugyanúgy fog kinézni, mint előtte. De remélem, hogy nem! Úristen, és még egy füzetet is el kéne tennem, hátha mond valaki valami vicceset. Tíz nap múlvai viszontlátásra.