Szívem választottjának (:D) laptopjának segítségével kapcsolódom a világhálóhoz, és amikor legutoljára tettem így, már egészen belejöttem a dologba, de már megint nem tudok rajt gépelni. Gondoltam, megnyilvánulok egy kicsit, mert már régen hallottam írott formában magam felől (így leplezem afelett érzett zavaromat, hogy senki sem hiányol - de persze ez csak ilyen átlátszó önsajnáltató szöveg, szóval nem haragszom meg, ha most senki nem kezd esküdözni arról, hogy mennyire hiányzom neki:)). Nos: a Harry Potter 7. részének 2. részét (? milyen értelmes...) már két alkalommal is megtekintettem, amióta játsszák, egyszer Szebivel, egyszer pedig Laurával, és mind a kétszer nagyon jó volt. Nem sikerült letargiába esnem egyik alkalommal sem amiatt, hogy ez az utolsó rész, pedig elég szörnyű! Ha végiggondolom, akkor a Harry Potter hozzátartozott a gyerekkoromhoz, mert hát 10 éve tartanak a filmek (miért nem bírok fogalmazni, és miért vagyok idegesítő?). Na mindegy, attól függetlenül, hogy nagyon kellett volna szomorkodnom, mindkét alkalommal hatalmasakat röhögtem. (éppen most mutatják a film előzetesét a tévében, micsoda véletlenek) Szebivel akkor a legnagyobbat, amikor:
Harry: lekapja a pólóját, és megvillantja undorítóan fehér és fejletlen felsőtestét, és még alliterált is. - ... És a vége mindig az, hogy elszabadul a pokol!
Szebi: eltakarja a szemét. - Az már elszabadult.
Laurával pedig kétségtelenül az epilógusnál. :D Természetesen mindenki minket nézett. Én egyébként annyira fogyatékos vagyok, hogy egy adag nachost nem bírok egyedül megenni, úgyhogy az utolsó öt szemet bele is nyomtam Laura kezébe a fele sajtszószommal együtt, és nagyon igyekeztem, hogy ne hányjam el magam. Óóó, nagyon imádtam a tegnap éjszakát, amikor a Feneketlen-tó partján sétáltunk hazafelé, és láttunk egy SÜNIT!!! És be is másztunk mellé a nádasba, és jól megvilágítottuk a telefonunkkal, de nem ijedt meg, hanem csak bámult ránk, aztán elcammogott. És azt is íímádtam, amikor az ágyon üldögélve éjféltől (amikor hazaértünk, illetve nem, mert pont akkor volt 00:00, amikor kijöttünk és a mozgólépcsőn visszahangosítottam a telefonomat), szóval fél egytől fél háromig vicceskedtünk a számítógép előtt. Reggel pedig Laura elment a dolgára, én meg otthon maradtam aludni. :D És még mindig aludtam, amikor visszajött.
Bizonyára kipihentem az angolvizsga fáradalmait, ami egyébként SZÖRRRNYŰSÉGES BORZALMATOS VOLT! Soha- soha többé nem megyek nyelvvizsgázni! Fuuuooááájjjjj. Úristen, de miért tudott mindenki mindent az írásbelin, csak én nem? És miért használtak olyan szavakat és kifejezéseket, amiket még életemben nem hallottam? A feladatok is szörnyűek voltak, de amikor a szünetben megbeszéltem a többiekkel őket, akkor aztán nem lettem megnyugtatva. Na jó, ez nem igaz, mert a legtöbbnél ugyanazt írták, amit én, csak amiket én nem tudtam, ők azokat is ugyanúgy mondták, mint a könnyűeket. Viszont volt egy csaj, aki nagyon jól tudott angolul, és minden kifejezést ő magyarázott el nekem a szünetekben, amiket nem értettem,de egy csomó teljesen alapvetőt, ami nekem a legkönnyebb volt, ő megkérdezte, hogy mit kellett írni. Ki érti ezt? Lehet, hogy ez most nem sikerült. Az is lehet, hogy a szóbelin sem mentem át, de most komolyan, 15 perc alatt hogy lehetne hárman kibontakozni, amikor még a vizsgáztató is beszél közben néha? Főleg úgy, hogy amikor képről kellett beszélni, mindkét körben én voltam az utolsó. Hatodjára mi a szart lehet egy képről elmondani? Még magyarból sem tudnék így letenni szerintem egy középfokú nyelvvizsgát, mármint egy szóbelit. De én Laurának biztos, hogy kitekerem a nyakát, ha jövőre leteszi a felsőfokút! Ja, nem, nem tekerem ki. Majd beküldöm magam helyett is.
(Most Szebi miért ül kifacsarodva a székében, és néha miért engem néz, néha meg miért a tévét? Nem érthetem a hímneműek agyműködését. Most pedig rám néz, és mosolyog, és amikor rámutatok a képernyőre, hogy odanézzen, akkor ő is rámutat. Hm. Érdekes reakció.)
Vihar! Íííímádom.
Ó, Laurához igazán vihettem volna valami füzetet, és akkor most ideírhatnám a vicceseket. Na mindegy, hátha ő emlékszik valamire, és megajándékoz minket vele a blogjában. Habár ez az én feladatom szokott lenni.
A Cosmopolitan meg miért rohadt idegesítő, és ennek ellenére miért van rá szükségem minden hónapban, hogy lelombozzam vele az agyamat, mérgesen sóhajtozzak a megfogalmazás és az olyan témák felett, amik teljesen nyilvánvalóak, és mégis úgy adják elő, mintha ezt rajtuk kívül senki sem tudná, aztán puffogva ellapozzak, majd érdeklődve vissza? Annak ellenére, hogy ilyen lehetetlenül olvashatatlan faszságokat írnak benne, nekem teljese mértékben kielégíti az szürkeállományom buta és semmitmondó részét. A többi női magazin nem elégít ki ennyire, mert amikor ezt nem veszem meg, akkor megveszek másik hármat egy hónapban, de amikor ennek birtokában vagyok, akkor nem. Hú, ez nagyon érdekfeszítő téma volt. Meg a többi is, de ez főleg.
Na megyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése