"- Hú, de jót fingok már... másfél perce."
Beszámolóm következik.
Amint reggel 8.30-kor barátommal kézenfogva beléptem az iskola épületébe néhány jó ismerősünk társaságában, tapasztalhattam, hogy a szokásostól eltérően nem a tornateremben kell gyülekezni, hanem az osztálytermekben. Elindultunk hát felfelé a kellemesen barátságos, szürke lépcsők hullámzó (?) tengerén, nem, inkább a hullámzó gyermektömeg sűrűjében (igen, így jobb), és lám, tavalyi szenvedéseink nem voltak hiábavalóak, hiszen az egész iskola igazán esztétikusan fel lett újítva. Ez azért túlzás, mert ugyan igényesek és tiszták a szürke és hányássárga falak, de korántsem szépek vagy szárnyaló fantáziára vallóak.
Az osztályterembe lépvén elénk tárult a szörnyű igazság: egy iskolát bezártak, és az egész tizenegyedik osztályt berakták hozzánk. Vagyis a tavalyi, körülbelül 26 fős osztálylétszámból a bukásokkal és az elvándorlásokkal együtt maradtunk vagy tizenöten, az újak pedig nem tudom, mennyien lehetnek, de most éppen harmincnyolcan vagyunk. És ez vajon mire volt jó? Miért is kell folyamatosan a tanáraink sirámait végighallgatni arról, hogy ez az osztály nem összetartó, és nincs osztályközösség, amikor mindig, valahányszor létrajönne köztünk valami normális, azt szétszedik? Kilencedikben nem buktak volna meg sokan, de mindenkit kirúgtak, pedig egyáltalán nem is voltak olyan rosszak (például, ha valakit dohányzáson kaptak a vécében, büntetésből átrakták a párhuzamos osztályba. ez is remek csapatépítő tevékenység.), mint a tizedikben érkező bukottak csoportja, akik közül majdnem mindenki nagykorú volt már. De még tizedikben is sikerült összekaparnunk azt a - majdnem teljesen új - osztályt (jó, nem majdnem teljesen új, mert öten vagy hatan voltak újak), és mindenki hamar elhelyezkedett. Viszont egyáltalán nem értem, hogy ezt most hogy gondolták?! Az osztálykirándulás után tavaly már mindenki jól megvolt mindenkivel, és nem azért, de elég lett volna egy-két új gyerek ahhoz, hogy folytathassuk a tanulmányainkat tizenegyedikben, erre tessék. Beraknak mellénk egy másik osztályt.
Szóval amikor mindezzel szembesültem, belibbent az osztályfőnök, körülbelül olyan kedéllyel, mintha előrehozták volna a karácsonyt, és nem is most bontották volna megint szét az egész osztályt. Meghallgathattuk a szokásos műsort (közben egyáltalán nem voltam tisztában vele, hogy melyik bolyba kell állnom, hiszen fogalmam sem volt egyelőre, hogy kik az osztálytársaim - a teremben rájuk vetett egyetlen pillantás lehetősége valahogy nem volt elég az azonosításhoz), aztán felvonoltunk a tanterembe, tűzvédelmi oktatásban, különféle tájékoztatáskoban és névsorolvasásban részesültünk (nem lett volna egyszerűbb, teszem azt, bemutatkozni egymásnak?), dél körül pedig elengedtek minket. Addigra természetesen a végletekig elegem lett a műkörmök folyamatos kaparászásából, a festett szemöldökök megvető rándulásaiból, az izompólók alatt feszülő... hát, nem izmokból, a Jézus Krisztus frizurákból és szakállakból (na de most komolyan, szakáll és hosszúhaj, ez az új férfitrend?), az ordibálásból, a parfüm- és kézkrém"illatból", a hiábavaló dolgok ecseteléséből az osztályfőnök részéről, abból, hogy az egyik lány egy az egyben úgy nézett ki, mint Jázmin, de nem csak az alakja, hanem a feje is, és főként abból, hogy már mindenki annyira belefáradt ebbe a végeérhetetlen osztálytárs-csereberébe, hogy senkinek - de tényleg senkinek - nem volt kedve odamenni az újakhoz és ismerkedni, ők pedig szintén nem igazán tettek semmit, mivel a tanulók beilleszkedése egy osztályba csak akkor lehetséges (legalábbis szerintem), ha kevesebben vannak, mint öt és nem ismerik egymást. De ez egy komplett másik osztály, tehát tényleg, mit képzeltek?!
Délután elmentem Szebivel és Matyival a Pólusba, és Matyi megvette nekem a névnapomra a könyvet, amit kértem, Szebivel pedig bementünk az új hangfalaimért (amik nem is falak, hanem nagyon picik és aranyosak, viszont annál hangosabbak), mivel a monitorom hangszrója egészen elkezdett meghalni. És mivel Szebi nem használja a monitorját, hanem a tévéjére van rákötve a gépe, nekem adta a monitorját, mert egy kicsit nagyobb, mint az enyém, és újabb is, szóval most rettentően élvezem a használatát.
Holnap újra belevetem magam összetartó osztályközösségembe, amiben még a nevét sem tudom senkinek, pedig már tizenegyedikes vagyok, és nem váltottam iskolát. Meglehet, hogy jobban tettem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése