Ó, most egyáltalán nem fogok írni, habár káprázatos ihleteim vannak a Quija táblához és a Boniface-hez is, azonban nagyon fáradt vagyok (ma nyolc órám volt), úgyhogy inkább döglesztem még egy kicsit a hallójárataimat a dr. dre-s fülhallgatómmal, utána pedig tovább olvasom az édes, távoli harangot, mert már nagyon régen elkezdtem, és nem azért nem olvastam, mert nem tetszik, hanem mert túlságosan lekötöttek a különféle idióta női mgazinok, meg az, hogy az elmúlt három hétben amúgy is alig olvastam, és nem volt nálam egy hétvégén sem a könyv. Most azonban belehúzok, mert megint el akarom olvasni a nekrofilt, aztán pedig a Lolitát (igen, az egyik egy nekrofil férfiról szól, a másik pedig egy pedofilról), mert hetek óta szörnyűséges gondolatok keringenek a fejemben, arra várva, hogy ihlet formájában kitörjenek. És nem nekrofilokról és pedofilokról fogok írni, de úgy érzem, hogy mindezen szörnyűségre most szüksége van a lelkemnek, noha a tébolyt és a hívj be!-t sem volnék képes elolvasni. Úristen, de a téboly az nagyon durva. A végére már én is őrültnek éreztem magam, a Hívj be!-ben meg már annyira sok rettenetes szörnyűség volt, hogy már néha nem is akartam tovább lapozni, de mégis megtettem. Ennek ellenére mindkét könyv nagyon tetszett, sőt, a Hívj be!-n annyit kellett gondolkodnom, miután befejeztem, hogy egy egész napig hallgatásba burkolóztam, és ha valaki mégis megpróbált beszélésre ösztökélni, azt rögtön a könyv részleteivel kezdtem el traktálni.
Köszönöm, hogy ezt megoszthattam. Holnap megyek a röntgenfelvételeimért, amit sikeresen otthagytam az éppen nem aktuális fogászaton, és most meg szükségem van rá.