A mai napom sem volt olyan nyugodalmas és békés, mint ahogyan terveztem, főleg, hogy még ijesztgetnek is itt engem (remélem, a szórendet mindenki figyelte).
Úgy kezdődött, hogy reggel még sokkal jobban fájt a torkom, mint tegnap, majd amikor beértem a suliba, várnom kellett egy negyedórát, mert hamarabb értem be, mint kellett volna. Ezt a várnom kellettet úgy értem, hogy voltak ott ugyan osztálytársaim, de egyiket sem tartottam érdemesnek arra, hogy szóba elegyedjek velük. Amikor végre megjöttek a jófejek, akkor természetesen mindannyian egyszerre, és Szebivel körülbelül fél óra múlva sikerült is összevesznünk. Egy órán keresztül nem szóltunk egymáshoz, majd úgy-ahogy kíbékültünk. Ezek után semmi említésre méltó nem történt, suli végeztével újra elmentünk az FM-be, mert tegnap rossz parfümöt adott az a hülye kurva, és mi persze nem néztük meg, hogy jót kaptunk-e. Na mindegy, 15:51-kor értünk Szebiékhez, anya pedig 16:00-ra jött értem, és ez alatt a kilenc perc alatt sikerült olyannyira összevesznünk, hogy konkrétan szakítottunk. Ugyanis én igen meggondolatlanul elkezdtem vele ordibálni, hogy utálom, és hogy este ne hívjon, soha többet ne hívjon, ne keressen, és törölje ki a számomat mind a harmincegynéhány telefonjából. Közben pedig bőgtem, majd olyan slunggal vágtam a zsebkendőmet a kukába, hogy lejött a teteje, mire egyszerre hajoltunk oda, hogy visszategyük, és elkezdtünk verekedni, hogy melyikünk rakja a helyére. Kívülálló szemmel vicces lehetett. (Egyébként senki ne kérdezze, hogy min vesztünk össze, mert azt nem tudom. Valószínűleg azon, hogy mindketten a lehető leghülyébben viselkedtünk a másikkal egész nap.)
Na mindegy, ez csak azért volt olyan érdekes, mert mi, amikor összejöttünk, körülbelül minden nap háromszor összevesztünk, de úgy, hogy én bőgtem és ordítoztam, mint egy hülye, neki meg kidagadt a nyakán az ér, pedig én, mielőtt Szebi meglett volna, nagyon-nagyon ritkán sírtam. De tényleg úgy volt, hogy egy nap legalább három veszekedés. Mostanában meg körülbelül 2-3 hetente veszünk össze, de olyankor nagyon. Most is így volt.
Én: felveszem a kabátom és kilépek az ajtón.
Ő: - TE MOST HOVA MÉSZ?
Én: - HAZA. ÚGYIS AZT MONDTAD, HOGY LESZAROD AZ EGÉSZET, ELŐTTE MEG AZT MONDTAD, HOGY HALLGASSAK RÁD, ÚGYHOGY MOST HALLGATOK RÁD, ÉS ELMEGYEK INNEN.
Ő: - Jó! Akkor ennyi?
Én: - Igen. Szia.
Ő: - Szia. (bevágja az ajtót)
Én: elmegyek a körfolyosó közepéig, majd visszafordulok, bevetem magam az ajtón, és megölelgetem.
Ez így nézett ki, és volt már hasonló, de most valamiért annyira rosszul érintett, hogy a kocsiban még körülbelül fél óráig remegtem és szipogtam.
Na mindegy, köszönjük. (SZEBI 5 NAP MÚLVA MEGSZÜLETIK, ÉS 17 ÉVES LESZ!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése