Ma reggel óta már három cicánk van (de valószínű, hogy az új hamarosan el fog innen kerülni), ugyanis amint a nap megvirradt és anya kinyitotta az ajtót, bejött rajta egy cica. Nagyon érdekesen néz ki, ilyen fehér vagy krémszínű, én nem tudom, hogy hívják az ilyet, és barna meg vörös csíkok vannak rajta, narancssárga a szeme és vörös a fülei vége. Nagyon kicsi tappancsa van, és szép. Azt mondják itt az utca okos lakói, hogy a legelső házban lakik, ahol a kisgyerekek vannak. Hát, biztosan. A nagymamám becsöngetett hozzájuk, de nem voltak otthon, lehet, hogy anya majd később megint megpróbálja.
Ma az iskolában megint zaklatásban volt részem, illetve nem is abban, de volt egy munkás, aki ma összesen háromszor köszönt nekem, egyszer akkor, amikor beértem, és mentem fel a lépcsőn, egyszer amikor jöttem ki franciáról, egyszer pedig akkor, amikor mentem az osztályterem felé a mosdóból. ?? Egyébként volt egy ilyen is tegnap:
Magyaróra van.
Munkás: beordít az ablakon. - TANULJATOK!
Viktor: - TE MEG DOLGOZZÁL!
Magyartanárnő: kinyitja az ablakot. - Itt tanítási óra folyik. Kérem, hogy ne inzultálják a diákokat.
Munkás: - Nem inzultáltunk senkit, csókolom.
Ma.: - Akkor ne ordibáljanak.
Köszönjük ezeket a heves reakciókat.
Azt álmodtam különben, hogy Szebi felhívott, és azt mondta, hogy elmarad az első óra, így aztán, amikor 6:20-kor felébredtem (mint mindig), teljesen nyugodtan visszaaludtam, pedig ilyenkor el szoktam kezdeni olvasni, hogy egy kicsit felébredjek, mert azt gondoltam, hogy csak a második órára kell bemenni.
Ez valami jel lehetett (?), hogy össze fogunk veszni Szebivel, mert ez megtörtént, és kiderült, hogy azt szeretné, ha én nem hívnám fel és nem írnék neki sms-t (amikor nem teszem meg, megsértődik), és én hülye vagyok (hát az lehet), és mindig keresztberakom a lábam, és ettől nem lehet elférni (pontosan azért rakom úgy, hogy elférjünk), és különben is, én hagyjam békén (amikor valóban békén hagyom, akkor aztán végleg megsértődik), és ha ő azt mondja, akkor a téma le van zárva. És én mindig sírok (mostanában egyáltalán nem szoktam sírni), és ezért velem semmit nem lehet megbeszélni (igen, végül is tényleg én zárom le mindig azzal a beszélgetést, hogy leszarom). És amikor ő teljesen normálisan mond valamit, akkor én mindig csak ordibálok (vagy éppen fordítva, de az ugye mindegy).
Én azért szeretem, akármilyen szörnyen is bánok vele. Úgyhogy remélem, majd kibékülünk, de ha nem akkor meg kaptam a születésnapomra egy szakítást. Sírni biztos, hogy nem fogok, akármennyire is szomorú vagyok, mert abból már elég volt.
Viszhall.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése