Várni, ha éjfélt üt az óra, Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdeni, hogy kit temetnek,
Csöngetyűzni a gyász-menetnek.
Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.
Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.
Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.
Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.
Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.
Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.
Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.
Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.
Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.
Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.

Íííímádom én az Ady Endre, úgyhogy mindjárt el is kezdem könyvszerűen kiolvasni az Ady Endre összes műveit, aztán az Arany János összes műveit is elolvasom, utána pedig remélem, ráébredek megint, hogy tudok én is verset írni, ha akarok. Gondolom, most amiért bemásoltam ezt a verset, az egész bejegyzés más színű és más betűtípusú lesz, mondjuk fekete és szar, de ez engem egyáltalán nem zavar. Egyébként ezt a verset Melinda szokta nekem mondani, ötféleképpen tudja elmondani, mindig más stílusban, és mégis mindegyik illik a vershez, de akkor volt nagyon félelmetes, amikor nyáron kint ültünk a teraszon egy takaróbaburkolózva éjszaka, beszélgettünk, és egyszer csak csöndben maradtunk, tíz percig nem szólaltunk meg, és ciripeltek a tücskök, és aztán elaludt a gyertya, mert már délután óta égett a teraszi asztalon, és miután kialudt, még mindig nem beszéltünk, és egyszer csak elkezdte mondani roppant sejtelmesen. És akkor mondta először, és én nagyon megijedtem, mert nem tudtam, hogy ez milyen vers, és azt gondoltam, hogy a keresztanyámat most aztán megszállta az ördög, és ilyesmiket fog kántálni egész éjszaka vörösen villogó szemekkel, majd megfojt a takaróval, de kiderült, hogy csak túl sok horrort nézek, és ezt a verset akkor tanulta, amikor gimiben csinálták a színpadot, és szerepelt.


ANNYIRA ELEGEM VAN BELŐLE, HOGY MINDEN, AMIT NAGYON SZERETEK, TÖNKREMEGY. Szétszakadt a kedvenc farmerom, megvarrhatatlanul, eltört a kedvenc gyönyörű csattom, az egyetlen, ami megtartotta a hajamat, tönkrement az iPodom, egy hónap használat után, mert eltört a bekapcsológombja, és képtelen vagyok vele bármit is csinálni, pedig már nagyon megszoktam, és ráadásul a telefonom is összevissza szarakodik, úgyhogy most Szebiét használom, és ezt már mindenkinek 500-szor elmondtam, és senkit sem érdekel. Jaj.

Köszönöm. Most pedig, azt hiszem, vagy írom a Boniface-t, vagy visszaolvasom a Völgyet, vagy visszaolvasom a Ryant, vagy elmegyek fürdeni. Lehet választani. (De csináltam ma egy értelmes dolgot is. Írtam levelet a Móra Könyvkiadónak, és hamarosan kinyomtatom a Mezítlábat és elküldöm nekik.)