(Nem tehetek vesszőket a cimkék közé, mert amint kiteszek egy cimkét, az összeset bemásolja furcsa jelek kíséretében.)
Amióta az én Laurám közölte velem, hogy ő nem képes a gimnáziumi életbenmaradásra, vagyis minden kikészíti, ami ott történik, azóta engem is ez a dolog üldöz. Képzelje csak el mindenki, hogy kiutáltak a lányok, vagy mi a szart csináltak, de ebben az a legszebb, hogy ma hiába bőgtem kábé ötször az iskolában, ez egyáltalán nem érdekel, és nem is emiatt sírtam. (valamiért folyamatosan elkezdtem bőgni, de nem tudom, hogy miért, és délután is addig bőgtem, amíg be nem mentem angolra) De nem is utáltak ki, csak az a hat lány nem szeret, akik a mi csoportunk ellen vannak valami ügyben, egy olyanban, amit én nem ismerhetek, mert az, amire én gondolok, hogy bántja őket, túl kicsi és túl kicsinyes dolog ahhoz, hogy ennyit szenvedjen rajta akárki is. Na mindegy, de ma csak azért volt annyira érezhető, hogy ezek hatan nem szívlelnek engem, mert nem volt más lány iskolában ma, csak én meg ők, ugyanis egésznap tizenöten voltunk. Tegnap tizenhatan, amiből a maihoz képest plusz egy fő Z. volt, és vele kedveljük egymást. Egyébként nagyon szívesen vagyok egésznap a fiúkkal, egyáltalán nem zavar, de jó érzés, ha tudom, hogy bármelyik pillanatban odamehetek akármelyik lányhoz. Most azonban csak a fiúk felé fordulhatok. :D Na mindegy, igazából az egészből egy dolog érdekel, mégpedig N. Mert nagyon hiányzik az, amikor jó fej volt, és mindenről tudtam vele beszélgetni, most pedig kerek egy hete nem szólok hozzá, és vagy tudja, hogy miért, de nem tartja magát hibásnak és/vagy nem akar bocsánatot kérni, vagy nem tudja, de nem is érdekli. Ma inkább úgy tűnt, mintha még ő lenne megsértődve. Úgyhogy nem is foglalkozok tovább ezzel a dologgal, csak annyit kérek, hogy nyomorult kis lelkivilágomat senki ne ostorozza tovább fölösleges hülyeségekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése